A Jószerencse volt maga, mi szép időt hozott,
És lesz hajónk alá, ígérte, víz elég.
A kékségen az óceán s az ég megosztozott,
S a láthatár mögött egymásba ért a kék.

E tébolyító méretű, beláthatatlan tér
Hegyekkel vérrokon: hol őrült, hol szelíd;
A hullámok szűz taraja, mint csúcs hava, fehér,
És szakadék a völgy, mely köztük rejtezik!

Szolgálni őserőknek hívsággal nem lehet,
És két sarkhoz is tart meridián.
Az örök csúcsok áldott, szent helyek,
De áldott vagy te is, Nagy óceán!

A Véletlen a báty nekünk, a Siker - kishúgunk.
Bár mindig készülünk, azért van izgalom.
A parton „Nektek jó utat, szelet!”, mit hallhatunk,
S az együttállás most kedvez nekünk nagyon.

Előrelátóak vagyunk, kályhától kezdtük el,
De sújtson balsiker, mit egyikünk jelez,
Irányt váltunk segíteni - SOS! -, menni kell,
A csúcs pedig megvár, hisz ott is így van ez.

Szolgálni őserőknek hívsággal nem lehet,
És két sarkhoz is tart meridián.
Az örök csúcsok áldott, szent helyek,
De áldott vagy te is, Nagy óceán!

Vihar múltával számolunk, mi volt a veszteség,
Inkább a só fehér mirajtunk, nem hajunk.
Egy óceáni óriás, fukar könnycsepp elég,
Hogy felfrissítse majd derült ábrázatunk...

A hegy bevéve már, az ég ott hozzánk oly közel,
Majd égről földre le, de pillanatra csak:
Alighogy véget ér egy út, vitorlát újra fel,
S vagyunk ostromra kész megint a csúcs alatt.

Szolgálni őserőknek hívsággal nem lehet,
És két sarkhoz is tart meridián.
Az örök csúcsok áldott, szent helyek,
És áldott vagy te is, Nagy óceán!