Ez a zaj nem hoz Vég-kezdetet,
Nem is Pompeji új veszte napja,
Három főbalga összeveszett,
Ki közülük a legnagyobb balga.

Szólt az első: „Én testileg az! -
S mint a karzaton, kezét emelte -,
„Elszállt fölöttem számos tavasz,
De még nincs bölcsességfogam egy se!”

Ám ezt nem vették számba azok,
Még egy okos sem lesz balga attól,
Ő meg henceg itt: nem nő a fog!
Más nő helyette... és mi van akkor?!

Hűtve kék foltot pénzzel fején
Szólt a második: „Elég már, jól van!
Mindent úgy látok, ha tetszik, én,
Ahogy nem is néz az ki valóban”.

Mivel fényezi ez itt magát?
Ez egy nemzedék hiányossága!
Az, hogy ő mindent másképpen lát,
Romlott szemének bizonyossága.

Nos, a harmadik - durva, kemény -
Kivetkőzött magából egészen:
„Balga egy van csak valódi - én!
Merthogy gőzöm sincs semmiről nékem!”

Hosszan vitáztak, múlt az idő,
Minden érv olyan szegényes, gyenge,
Végül mindhárom, s köztük a fő,
Indult rossz úton, balgamód menve.

Parthoz érve az út elfogyott,
Szemük ott egy nagy hordón akadt meg.
Egy bölcs ült abban, a legnagyobb,
Élni magukban ők így szeretnek.

Mind a háromhoz fordulva ő
Mondta: „Kik vagytok, tudom, s mi végett,
Van viszont egy, ami nem érthető,
Mindez, barátok, mire jó néktek?!

Vagy tán ennetek nincsen mit már?
Nem volt elég még egymást megverni?
Még balgábbaknak tűnnötök kár,
Jobb, mint voltatok, olyannak lenni.

Arról civódni nincs haszna sok,
Ki a legfőbb - így meglesztek prímán.
Még, ha úgy tetszik, balguljatok,
Aztán jöjjetek újra el hozzám.

Ezzel hordója mélyére bújt
Ez a roppant bölcs, ősz öregember,
Három balgánk meg ebből tanult,
S bizonyítandó, világba ment el.

Távozván szívük így opponált:
„Bölcsünk elaggott, kétkedni kár is!
Balgákon áll a világ kivált,
Kár, hogy velünk nem volt szolidáris.

Mennek másodszor, ébresztik őt,
Kérik éjszaka: „Másszon elő csak!”
Mindez nem lenne meglepő, sőt,
De a balgák már hatalmon vannak.

Mint a mesében, itt jön a vég:
Nincs már nyoma sem hordónak padkán,
Bölcsünk elküldték „magánba” rég...
Jó ott néki vajh’ magában aztán?