Mikor a fal pofám s kezem már összetörte,
És mindent mondtam én, mi számon csak kijött,
Egy nem várt suttogás hangzott hátam mögött:
„Könyörgöm, ereit ne bántsa egyelőre.

Mivel most ideges, sőt, kórosan sovány,
Nem óhajt kis teát? Netán tüzes vizecskét?
Az érvágás helyett, mit művelne magán,
Hagyjon kínozhatót épségben valamicskét.”

Szólt: „Feküdj le, elég,
Ne sírjál, légy nyugodt,
Én nem az ellenség,
Hű hóhérod vagyok.

Nem éjfél, három múlt már,
Pihenni lenne jó,
Hisz ránk még holnap is vár
Ilyen közös meló”.

„Tréfás egy ördög ez... Tea? Nos, jó! Beszállok,
Ha már az ügy ilyen jó fordulathoz ért,
De hóhér-klánotok én megvetem azért,
És azt, hogy mennyire, ti fel nem is fogjátok!”

Megkért: „Ne fogja meg a vérszennyes ruhát.
A hóhérság maga nekem nem szenvedélyem,
De képzelje bele a helyzetbe magát:
A kenyerem ez itt, a kínzásért jár bérem.

És bocs’, nem emberben,
Fejekben számolok.
A végzetedre nem,
De rád irigy vagyok.

Ez nem tréfadolog,
Ez sima üzlet itt:
Csak annyit akarok,
Nevezz meg valakit!”

Haját, mint zúzmara, fehéres korpa lepte,
Orrát kabátujján törölve így beszélt:
„Szabad szólással épp a tisztelt elítélt,
Az bír, mint senki más, és valódival persze”.

Az éles gyűlölségtől ezzel mentesültem,
Nehéz sorsával most együtt éreztem én.
Ő: „Hogy viselkedik majd kivégzése közben?”
„Alighanem csak úgy...” - feleltem könnyedén.

Bocsássa meg nekem
A hóhér, tudatom:
Ha lógok a szeren,
A lábam rángatom.

Nem árt, seperjenek
Föl gondosan alul,
Hogy porban ne legyek,
Ha testem majd lehull.

Felforrt a víz... Teám cukrozta két kanállal.
„Kösz, sok lesz...” - „Ó, ugyan! Így tiltakoznod kár!
Por sem lesz, szőnyeg itt minden kamrába jár,
S a lábcsavar segít, nincs gond a rángatással.”

„Nahát, ilyen lehet? Szabad fülemnek hinnem?!”
Hanyatt vágtam magam, könnyekig meghatott.
Nyelvével csettintett, jelezve, príma minden,
Miután nyakamon jól megtapogatott.

Súgott: „Egy szó is sok,
A falnak füle van,
Segítek, hogy tudok,
Csak jajgass hangosan.

Lábad fűrészelem,
Mondhatsz zöldségeket,
De így késleltetem
A kivégzésedet”.

Ez nem siraloméj - üdíti ember lelkét!
És várni reggelig nem hinném, hogy bírok,
Amint égetni kezd, ahogy csavarni fog,
Vígan rikkantok én: „Te pillanat, maradj még,

Hogy jajgatás, nyögés megfagyjon ajkamon!”
Ő: „Közben kérheted a kedvenc muzsikádat!
Gyengém a menüett, neked bevallhatom,
S Offenbach részese itt a repertoárnak.”

A hóhér nyugtatott:
„Mivel a kínzás fáj,
Csak sírj, ha nem bírod!”
„Kösz, rendben - ha muszáj...”

Bús-bíztatóan szólt:
„Emlék azt őrzi csak,
Ki felakasztott volt,
S nem- kik akasztanak.”

A guillotine-ról is csak viccelt valósággal:
„Nagy balta - nincs esze... az éle, ami vág,
Koruknak sok fejet adtak így franciák!”
És együtt érzett ő megölt hugenottákkal.

Oroszhonban, sajnálta, hogy már nincs karó,
De élénk lett nagyon, és pontosan sorolta,
Kit, hol, miért ért guillotine, kötél, golyó,
És búsult azokért, akikkel volt már dolga.

Panaszkodott nyíltan:
„Fát vágtam korábban,
Borotváltam, nyírtam,
Puskával járkáltam.

Szórtam magam szélbe,
Tehetségem öltem,
Ám e poszton végre
Kárpótoltak bőven”.

A Pugacsov-halál, az ugrott most be néki,
Mert látványosabb volt, kézzel fejezte le,
De nem volt gőze sem, hogy az ki a fene...
A hóhérműveltség, nos, nem túl minőségi!

Egy párakígyót fújt a teagőz-gomolyból,
A csésze két kezét tartotta melegen,
Elismeréssel szólt az inkvizícióról,
S az opricsnyikokról kivált különösen.

Teáztunk, hirtelen
Felsírt a jó bakó:
„Botrányt csinál nekem
A sok kínnal haló.

Ó, jaj, nehéz napok,
Hóhérsors, istenem,
Mért gyűlölnek azok,
Ha dolgomat teszem?!”

Elmondta, mire jó a számos kínzószerszám:
„A hóhér - orvos is, ki roppant jól teszi,
Ha kezelés előtt mindezt ki sem veszi,
Az ügyfél idegét fölöslegesen ajzván.

Előfordul, hogy őt magához téríted,
- Offenbachot neki, és fejére a vödröt -,
De amint hozzálépsz, már rég kicentizett:
Leköp váratlanul. És odavan a göncöd!”

Hurrá, hangos vivát,
Hajrá, hóhéri klán!
Mindenkire teát
Ürítünk csészeszám.

Hülyét kaptam, naná,
A hasam szétrepedt,
És én: „Halál reá,
Ki hóhért sérteget!”

Az ólmos fáradtság a szemhéjam lezárta,
A hajnal érkezett, s időnk végére járt.
Az akasztás előtt rám ily szerencse várt,
Nem lesz mindenkinek hasonló éjszakája!

És akkor elköszönt, jó éjt kívánt nekem,
Még rólam egy pimasz legyet elkergetett.
Nagy kár, hogy már soká nem őrizgethetem
Jó hóhéromról én csodás emlékemet...