Egyszer meghalok én - mindig meghalunk egyszer, nem kétlem.
Ha lehet, ne magam, jobb, ha hátulról más döf agyon...
Aki vértanú lett, neki jár siratás, no meg éden,
Élőt nem mondanám, de a holtakat óvjuk nagyon.

Arcom sárba verem, szépen eldőlök oldalra lassan,
Lelkem galoppba csap, viszik ellopott ócska gebék!
Szedek halványpiros almát édeni, csodás lugasban,
Kár, hogy ott van az őr, fejem biztosan ő lövi szét.

Odaugratok. Ej, mi ez itt? Nem egy édeni látvány:
Meddő puszta világ, széle-hossza a semmibe vész...
Ám e semmiből ott kapu nőtt ki, egy megvasalt bálvány,
Rá egy transzportnyi rab - letérdeltetve - fáradtan néz.

Hogy nyerít rudasom! Kedves szóval én nyugtattam persze,
Csutakoltam előbb, be is fontam sörényét legott;
Jött egy ősz hajú vén, hosszan rázta a vasreteszt egyre,
Morgott, fel-felnyögött, de az nem nyílt, és ő távozott.

És a transzportnyi rab, egy hang nem sok, de annyit sem hallat,
Felguggolt hirtelen, mert már elzsibbadt közben a térd.
Lesz itt minden, fiúk: tejföl fenékig, sziréni hangzat!
És a megfeszített csüngött fenn, hogy a kör odaért...

Hát a vén apostol ott az őrséget szidta-szapulta,
Hívott egyvalakit, reteszt próbált kinyitni megint.
Aztán más valaki rozsdás rúddal a sínre lesújtva
Lazított a kapun, és az feltárult tiszte szerint!

Felismertem: a vén petyhüdt arcáról könnye lecsorgott,
Ez a szent, aki sírt, maga Péter, az apostol ő.
Ím, az éden, a kert, hol az almákra fagy jege rontott,
De nem alszik az őr, aki fejre oly biztosan lő.

Áldj meg minket, Uram, kértem én valaha ennyi áldást?!
Csak barátom legyen, no meg asszony, ki síromra hull.
Almát összelopok nekik bőven én, magtalant, meglásd,
Az a kár, hogy az őr fegyveréhez majd, jaj, odanyúl.

Dermedt ujjak között gyertyák olvadtak, mint ravatalnál,
Akkor újra lovam megbíztattam, és rajt, ügetés!
Almák, magtalanok: szedtem-ráztam belőlük sokat már,
Ezért homlokomon érhet pontosan most a lövés.

Fordult hát ama kör, fejre célzott a jó szemű angyal.
Csak nem irigylik azt, aki almákra, fagyottra lel?!
Lőttek rám - örülök! Földre ugrom egy gyors mozdulattal,
És az almát viszem, keblem elrejti, olvasztja fel.

Isten háta mögül, fagyos tájakról hajtva el őket
Felszegték lovaim fejüket, magam is szaporán.
Szakadék peremén viszek keblemben rejtőzködőket:
Neked almát hozok - mert te édenből vártál reám!