Az voltam: gyenge, sérthető,
Egész lényével reszkető,
Belsőleg szétdúlt, vérező
Reményvesztett beteg.
És akkor tűnt fel jókora,
Veszélyt sugalló homloka
Az ajtóban, s bejött oda,
Hol kriplik fekszenek.

Lendült keze parancsolón:
„Arccal a fal felé!”
És gyúrni kezdtek ágyamon,
Bordám nyilallt belé.

A fő-fő sóhajtott nagyot,
Asztalhoz ült, s mint ördög
Rólam egy „dossziét” nyitott,
Vagy ilyesfélét körmölt...

Inas, szikár ujjak között
Az ádámcsutkám szörfözött,
S tüdő alatt, lágyék fölött
A májam alig bírta.
Midőn bordám nyomták alul,
A bensőm morgott piszkosul,
S a toll csak írt vérrel, vadul
Az ártatlan papírra.

Pucérra vetkőztem le én,
A még heveskedő,
Egy bányarém, nem is oly vén,
Tűt készített elő.

Tetőtől talpig elfogott
A rettegés, a pánik:
Ha azzal már elaltatott,
Csinálhat vélem bármit?!

A doktor, gyomrozás után,
Összepréselte koponyám,
S a vérkeringésem lazán
Egy gúzzsal fogta meg.
Visítni bár lett volna ok,
De szám kiszáradt, kussolok,
Ő meg csak izzadt, krákogott,
Majd írt - s örvendezett.

Aztán anyázott - ismerem! -
De én ráordítok:
„Mit körmölsz itt? Mutasd nekem
A titkos kórlapod!”

Egy volt ápolt, most ápoló,
A csuklóm megkötözte,
S a kínvallató sok fogó
Mind felrémlett mögötte.

Gyötörten, törten, nem muris,
- Bár tudnék köpni, rúgni is -
De engedek, mert kell úgyis,
Kinyúlok, s nézek báván.
Mint sólyom, fekszem meztelen,
A főgóré meg ott terem,
S a jegyzőkönyvbe ír nekem,
Válaszom meg se várván.

Na, nem! Spórolni kell erőm,
A gyenge itt veszít!
Várják, kacagjak majd, midőn
A sarkam égetik.

Résen vagyok, bár kész ideg,
Érzem - megundorodtam:
Torkomba dugtak egy csövet,
De kiokádtam nyomban.

Satuba fogtak, tartanak,
Hogy mindent kifaggassanak,
Erőszak, hízelgés alatt
Próbálnak kínvallatni.
Öt perc sem múlik, meglehet,
Már szétkapják a lelkemet,
És nem hagynak gyomrot, belet
Mosatlanul maradni...

„Mélyet lélegzik, tátva száj,
És kifúj egy nagyot!”
„Na, hogyha itt kifújsz, azt már
Valóban fújhatod!”

A szám kiszáradt teljesen,
Vicsorgok: „Szép kis rend ez!
E szám velem reménytelen,
Fiúk, itt még gubanc lesz!”

Kioltva fény, majd egy panel
Villódzni kezd, gáz altat el,
S szememből halvány szikra kel -
Rákapcsoltak a gépre.
A doktorra extázis tört,
Ki tudja mért, hoztak csöbört,
S engem egy déja vu gyötört:
A Mengele-film képe...

Hátam mögül szúrást kapok,
Egy dózist hirtelen...
„Csak szúrjatok, de adjatok
Jegyzőkönyvet nekem!”

Még térdre is ereszkedek,
Fejem vödörbe mártom;
Követelek, fenyegetek,
Magamat megalázom.

De megszorítva gúzsomat
Spirituszégőt gyújtanak,
S ördögre vár e durva had,
Ki korbáccsal jön ám.
A disznó egy, de lúd - az sok!
Mint vén bohóc, találgatok,
A drót, a felforrósított,
Most jő, később talán?

A sintér szúrt, izzadt, zihált,
Ritkás a haj fején,
Majd csengő szólt - és holló szállt
Vállára feketén...

A holló néki: „Soha már!”
És hajtogatta egyre:
„Vigyázz, mert hullakamra vár
E megkínzott betegre!”

A „farkam” kissé felkapom,
És nékik én, bunkó fazon:
„Na, várjatok! Ezt nem hagyom,
Felelni kell ezért!
Ti ott - tudnám csak nevetek... -
Kínzásról jegyzőkönyveket
Nem adtok, bár ez rendelet.
A múlt, lám, visszatért!”

Sandítva át a vállakon
Az irományt lesem:
„Míg én ezt el nem olvasom,
Nem írom rá nevem!”

Egy sárgás hát felelt reá
(Ily pofátlanság nincsen!):
„Nem kell, hogy írja itt alá,
Nekünk világos minden”.

„Nővérke, kedves, nyugalom,
Nem hallgatok, nem alkuszom,
A jegyzőkönyvet tagadom,
Amint ügyvédet kaptam!
Én nem mondtam nevet nekik,
És azt sem, hogy ki hol lakik...
Az ismerősöknek pedig
Mondja el: hű maradtam!”

A doktor végül megsajnált:
„Olvasd, és hűlj le te!”
Veszem a hosszú irományt,
Hát - latinnal tele...

Agyam üres, szem karikás,
De rettegés - el véled:
Amit fölvettek, semmi más -
Szokásos kórtörténet!