Tízezer, csak ez maradt, a sorsdöntő
táv hátra,
Ámde a mi Olegünk, a hősködő
nem várta:

„Beteg vagyok, erőtlen!” - így jajgatott,
s lelépett.
„Te futsz! - edzőm kiadta a parancsot -
túléled...”

Én e távot, esküszöm, hogy nem futom
le épen,
Jó, ha egy kört, első kört még letudom,
és végem!”

Trénerem, a szigorú, le sem lehet
vakarni:
„Fégya, mondja, fő dolog a győzelmet
akarni!”

Akarhatsz, ha nincs erőd!.. De futáshoz
elszántan,
Tízezerhez, mint sprinter az ötszázhoz,
kiálltam!

Megszívtam... A légzéssel volt gond, tudtam
előre!
Két kört tettem meg csupán, és felbuktam,
én dőre.

Edzőnk, ki az anyaklub volt bajnoka
és sztárja,
Kitiltott a stadionból, jöjjön a
görcs rája!

Együtt ittunk még minap egy partira
betérve,
Most meg ordít: „Korcsolyád egy ródlira
cseréld le!”

Sajnálom, mert trénernek ő nem volt rossz,
ha mondom,
Ám ma már a birkózás, no és a boksz
a sportom.

Így múlt el, mit éreztem magam iránt,
a kétely -
Roppant nyájas lett velem most mind, kivált
a tréner...