Az írást hagyd! - mondtam magam,
De kezem érte odavan.
Ó, jó anyám, sok jó barát, te, édes Istenem!
Fekszem, felém sandítanak,
Nem alszom, még rám ugranak,
Hisz „csendes” hibbanttal tele a népes kórterem.

Bolond sokféle járatos:
Dühöngő, csendes, mind koszos.
A gyógyítás - koplaltatás, vernek az ápolók.
Ám ami engem meglepett,
Járnak, szedálva nincsenek,
Sőt felfalják, amit nekem kihoznak nyugtatót.

Ilyet még Dosztojevszkij sem
Említ a „Feljegyzések...” - ben!
Csak látná írónk, hogy verik ajtóba homlokuk!
Gogolnak hogyha mondanánk,
Miféle élet vár reánk,
Nem hinné el, hogy itt nekünk ilyen nyomor kijut!

Ez ám a kín! Bár köpsz te rá,
Dühöngők nem várnak soká!
Becsszó, megnyalna mind, erőm sincs ezt kivédeni!
Épp tegnap is: hetes terem,
Az egyik, őrült teljesen,
Üvölt: „Irány Amerika!” - s az ápolót veri.

Nem vágyok híres lenni én,
Még teljesen komplett egyén,
A józanész is birtokom - de mit hoz a jövő?
A főorvosnő, írd és mondd,
Bár csendes, úgyszintén bolond,
Mondom neki: „Megáll az ész!” - „Hát, húzd fel!” - erre ő.

„Felhúzom... persze!” - s érezem,
Hogy pengeélen létezem,
A ragozást, az ábécét is feledem, de kár...
Te jó barát, segítsetek,
Ki volt, vagyunk, netán leszek,
Vigyétek innen őt, neked, El innen engem, hozzá, végre már!