Amit tettem - bátor tett:
Eloltottam két tüzet,
Az újság is leközölte már a hírt.
Hát, tegnap egy riporter,
Egy japán jött hozzám el,
És beígért mindenfélét, amit bírt.

„Önt - szólt - kitanulmányozzuk,
Megadjuk a módját:
Szekvenciánként leírjuk
Örökletes kódját!”

„Akármennyi jent is fizet,
Nem adom el génjeimet,
Vagyonért sem engednék át,
Én egy fia kromoszómát!”

„Sony”-val kecsegtetett,
Judo-val fenyegetett,
Levetített arcpirító slide-okat,
Hátha „rést üt” - hitte ő -
Rajtam a sok gésanő,
Kitalálni sem volt képes jobbakat.

Estig nyúzott, volt rá módja,
Leizzadt nemegyszer,
„Az Ön örökletes kódja
Nekünk okvetlen kell!”

„Akármennyi jent is fizet,
Nem adom el génjeimet,
Vagyonért sem engednék át
Én egy fia kromoszómát!”

„Sárgapofát” nem bírom,
De nyakában klassz Nikon:
„Ajándékba néhány fotó, kiváló?”
Nem kell! Hátha csak dumál?
Az újságban megtalál,
Úgy nézek ki ott, akár egy mikádó.

Szorongatom: „Riporter,
Mondja, mi a szándék?
Az én kódom kinek kell,
Mert ugye nem játék?..”

„Akármennyi jent is fizet,
Nem adom el génjeimet,
Vagyonért sem engednék át
Én egy fia kromoszómát!”

Hitte már, hogy lépre vitt,
Feltárta a lapjait,
Nem kertelt, és elmondta az igazat:
„Kódja azért kell nekünk,
Abból következtetünk,
Tűzoltónak kiképezni kit szabad”.

„Hej, sok japcsi tűzoltó,
Úgy maradtok mind!
Kapják kódom, hogyha jó -
Inkább mieink!

Akármennyi jent is fizet,
Nem adom el génjeimet,
Vagyonért sem engednék át
Én egy fia kromoszómát!”