Mint görbe tükrök előtt, kacagok,
Az bizonyos, hogy jól rászedtek itten,
Nagy, horgas orrok, fülig vigyorok,
Ez velencei karnevál szerintem!

Bezár a gyűrű, s szorul körülem,
Utánam kapnak, húznak-visznek táncba,
A saját arcomról alighanem
Mind azt gondolták itt ezek, hogy álca.

Konfetti és petárda... Mégis, jaj,
A maszkok rám merednek szemre hányva:
Ritmusra lépj, ordítják, ott a baj,
Hogy rálépsz folyton a partneri lábra.

Most mit csináljak? Gyorsan fussak el?
Vagy vélük együtt szórakozzak éppen?
Az állatmaszk alatt jószerivel
Sok emberarc is rejtőzik, remélem.

Ők mind parókát, maszkot hordozók,
Jönnek mesékből, más irodalomból,
Az egyik hóhér, más Bolond Istók,
Bús Harlequin a harmadik, ki balról.

Fehérben egy, hogy ártatlan legyen,
Más szemveréstől próbál arcot fedni,
És van, ki saját arcát képtelen
A muszáj-maszktól megkülönböztetni.

Közéjük állok végül, nevetek,
De nincs nyugalmam mégse, lelkem bántja:
Ha hóhér-maszk tetszik valakinek,
Mi van, ha nem kész levenni gazdája?

Ha Harlequint örök bú járja át,
De ámulatba saját maszkja ejti?
Ha Bolond Istók maszkja vigyorát
A saját arcán egyszer ottfelejti?

A Jó arcát hogy ismerjem fel én,
Hogy vegyem észre becsületességét?
Maszkot viselni tud minden egyén,
Hogy kő ne verje szét valódi képét.

A maszk-titok előttem fölfedett,
A megfejtésem pontos, nem is kétlem:
A közöny maszkja véd egyeseket,
Kik pofont, köpést érdemelnek régen.