Marinának
Itt ágait rázza fenyőknek a félsz,
Itt izgatott madárhang csetten,
Egy átkozott, elvadult erdőben élsz,
Honnan szökni se tudsz, lehetetlen.

Vihet, száríthat zelnyiceszirmot a szél,
Hullhat kék-lila orgonazápor -
Mindegy, kastélyba viszlek el innen, ne félj,
Ahol pásztorsíp, lágy zene bájol!

Hol élsz, varázslattal elzárt a világ,
Előlem is, jó ezer évre,
A leggyönyörűbb hely, ez fix ideád,
Az erdő, ha bűvölet érte.

Harmat híján, ha szomjas a fű, falevél,
Ha a hold perel bús fellegekkel,
Én egy kis lakba viszlek el innen, ne félj,
Ott az erkélyről látszik a tenger!

Mely napja a hétnek, mely óra, mikor
Kióvakodsz hozzám majd csendben,
Hogy karjaimon vigyelek oda, hol
Ránk lelni immár lehetetlen?

Hogyha vágysz rá, én elloplak, lelkem fele,
Nehogy annyi reményt veszni hagyjak?!
Legyen kunyhó az édenünk, egyezz bele,
Ha már foglalt a kastély, a kis lak!