Nem űr - sok méter szén fejem fölött,
S a bányában parádét nem csinálunk:
Nem a felszínhez, a mélyhez kötött
E legföldibbnek tartott hivatásunk!

Mi mindahányan művelünk csodát,
Pokol szenét lapátunk fényre hányja,
Az ördögtől kobzunk energiát,
Hideg marad majd, fűtetlen kazánja.

Robbantjuk, fejtjük, vájjuk a falat,
Az éltető fekete aranyat.

Mint ördögök, magunk is por, korom,
De szerelvényünk üresen nem indul,
S bár Föld-anyánkat kínozzuk nagyon,
Fenn otthonosabb, melegebb ezentúl.

A telt csillék vidítnak lelkeket,
Rohannak, mint egy üldözéses filmben,
S a bíztatást „Hazádnak adj szenet!”
Mi érezzük saját tenyereinken.

Robbantjuk, fejtjük, vájjuk a falat,
Az éltető fekete aranyat.

 
 
 
 

A bombatölcsér lepte földeket
Sosem feledjük, fájdalmas emlékünk,
De most mi bántjuk, Föld, a testedet,
Az áldottat, bocsássad meg minékünk.

 
 

 
 
 
 

Ne félj, az űrben nem tévedsz te el,
Ha port nyelsz, osztjuk véled ezt a virtust!
Hajrá, le hát! A pajzsnak menni kell,
Magunk csináltunk ennyi labirintust!

Robbantjuk, fejtjük, vájjuk a falat,
Az éltető fekete aranyat.