Költő barátaimnak
Ki életét úgy dobta el - költő, valódi az,
S ha egy konkrét napon - úgy bizonyára!
Egy épp huszonhat lett, midőn elsült a gyors ravasz,
Más egy hotelben vett hurkot nyakába.

És Krisztus harminchárom volt, költő, s az intelem:
„Ne ölj! Ha ölsz, meglellek, bármi légyen.”
Markába néki vasszöget, nehogy bármit tegyen,
Valamit írjon, forgasson fejében.

Ha hallom: harminchét, tüstént a mámor messze száll,
S ez így van most is - mintha hideg rázna:
E korban Puskin jóslata bevált: párbaj, halál,
És Majakovszkij célzott homlokára.

De harminchétnél álljunk meg! Az Úr, minő szeszély,
A „vagy-vagy” kérdést élre állította.
E korhatárnál Byronra, Rimbaud-ra hullt az éj.
Ki most él, költő, mindezt átugrotta.

A párbaj eddig elmaradt, vagy napja változik,
Én harminchárom, és lazán kereszten...
De harminchétnél: vér nem lesz, még hajszál is alig,
Mi halántékom láttatná deresben.

„Mi gyávák lőni? Lelkünk rég sarkunk inába szállt?”
Csak türelem, ti pszichopaták, hisztik!
Ki költő volt, sarkára állt, és pengeélen járt,
A pőre lelkét vérig vágva mindig.

„Hosszúúú” a nyak... A három „ú” sajnos nem tévedés,
Annyit jelent: Költő nyakát - kurtára!
Döfés bele - még boldog is, ha benne áll a kés,
És csüng hegyén, veszélyek volt forrása...

Életkor, szám, ha végzetes, sajnálom híveit.
Senyvedjenek, mint háremek rút hölgye!
Az élet meghosszabbodott, költőkön tán segít:
A végzetük odázza egy időre.

Való igaz, a hosszú nyak vonz gyilkos hurkokat,
S a mell - céltábla. Ám sietni vétek:
Ki elment, s halhatatlan lett, az nem számok miatt,
Így hát, ki él, azt ne siettessétek!