Piros napkelte volt, hullámverés,
Kalózhajó indult újabb kalandra,
Matrózinasnak első bevetés,
Fenn zászló lengett, egy koponya rajta...

Enyhén megdőlt a brigg, s fordult át könnyedén,
A két árbocon sírtak a vásznak,
Lelkét örvendve ringatta úgy a legény,
Ahogy kétoldalt hágcsók hintáztak.

A kapitány vele, bár maga rossz darócban,
Lelkéből osztott meg tanácsokat:
„Légy úriember, hogyha épp siker van,
Mert siker nélkül nincsenek urak!”.

S a brigg, hová a szél, siklott tovább,
Rálelve arra, mire sorsa szánta:
Egy karavellnek evezősorát
Ropogva törte, amikor csáklyázta.

Nemes zsákmányra leltek, az kétségtelen,
És mert mind azt magának akarta,
Vad kalózüvöltések közt nagy hirtelen
A matrózinas kését kikapta.

Nem bújt a lány, nem sírt, csak állt riadtan,
S az ifjúnak beugrottak szavak:
Urak vagyunk mi, hogyha épp siker van,
Ha nincs siker, itt nincsenek urak!

És látta, hogy a főrang hallgat ott,
Nem vetve gátat vérre ment vitának.
És azt sem tudta: mély sebet kapott,
Bár visszaszúrni sikerült egy párat.

Itt az ifjú esélytelen, tudta a lány,
De ha másé lesz, az lesz a veszte.
Nosza, ugrott a vízbe, mely habzott nyomán,
El is tűnt benne szép kreol teste.

Az ifjú látva ezt pisztolyt sütött magára,
Meghökkentett próbált kalózokat.
A siker ura ő volt, utoljára...
Sikernek vége - nincsenek urak!