Fenékre tartok, én, konok,
Légzés kihagy, nyomás fülemben.
A mélybe miért nyomulok?
Mi volt ott rossz a szárazon fenn?

Volt asztal, ház a felszínen,
Ott erőlködtem és daloltam,
Még úsztam is, bár nehezen,
De azért magam fenntartottam.

A szenvedély mind megfakul
A köznapi híg, holdas légben,
Egy más világ van ott alul,
Mélyül, s gátolja visszatértem.

Levegőt furcsamód veszek,
A víz örvénylik - nincs rá gondom!
Gyorsulva egyre süllyedek,
Arkimedész hadd bosszankodjon.

Tájékozódni nem lehet,
De beugranak mesék, álmok.
Korall a zátony, lebegek,
S felfedezek egy új világot.

Korallból város, szirttömeg...
Halaknak villan teste, farka,
E víz alatti kék közeg
Oly elmés, néma, tarkabarka.

Hol az a rémséges homály,
Mivel az anyák ijesztgetnek?
Világos van, nincs lámpa bár,
És nap se oszlatja, mellesleg.

A mélység bujtatott és mentett
Felvillanást, játékosságot!
Zseniálist és nem értettet,
Mindent, mit űzés, tiltás bántott.

Lenn őket ott - segíts, Uram! -
Ne hagyjam sokáig feküdni,
Leküzdöm hozzájuk magam,
Bár egyre kínosabb merülni.

Fejemben síri csöngetés,
Nyomás roppantja hátgerincem,
A víz magából kivet, és
Nem kész a mély fogadni engem.

Szigonyról oldottam csatom,
De követ fogtam, úgy higgyétek,
Hogy lejussak végső soron
Olyan mélységbe, hol a lényeg.

Nem kellett kés - fölösleges:
Ott ellen nincs, csak ember, mint mi,
Ott mindenki, ki fegyveres,
Tetű csupán, mely balga csípni.

Gombát utánzok, tengerit,
Feledve címeket és rangot
Halakká váltunk újra itt,
S van kopoltyúnk: a fémpalackok.

Felelj, könnyíts a lelkemen,
Neptun, szakállas tenger-isten:
Miért vagyunk a földeken,
És nem maradtunk lenn a vízben?

Engem a súlyos kételyek,
Ördögbe is! - már rég furdalnak:
Miért lettünk mi emberek,
Kik később még meg is szólaltak?

Négylábon-éltünkből miért
Álltunk fel, hátunkat kinyújtva?
Látja az Úr! - csupán azért,
Hogy bunkót vehessünk markunkba.

Halmoztunk bölcsen sok tudást,
Dísztribünt mindenütt emeltünk,
S hozzánk hasonló annyi mást
Elárultunk, megfeszítettünk!

„Mentsétek meg a lelkeink!”
Morzézok, s direkt alászállok.
Ha nem bírnám, ezek szerint
A földről fussatok, barátok!

Vissza, ha bajból fenn elég,
Vissza, nem sírba, csak a mélybe!
Vissza, a víz a menedék,
Vissza az örök anyaméhbe!

A trepang vállon vereget,
Jelez: egy faj vagyunk mi ketten.
Kiköpöm légző csövemet,
S a vizet tüdőmbe eresztem...

Szorosan zárjátok a sort,
A fületek jól dugjátok be.
Elment egy végleg - semmi gond,
De én pályázok lelketekre!