A hidegrázás újra utolér,
Mint hordóban kő, szívem koppan, ugrál.
Egy szőrös gazfickó, ki bennem él,
Kezével durván megragadna immár.

A kínjaim baráti társaság
Ha látja, pusmog: „Nemsokára részeg...”
Oly szűkös véle, nekem bénaság,
Az oxigént előlem szívja, félek.

Nem ikrem ő, nem fiktív másik „én”,
És szerencsétlen minden magyarázat,
Ő test és vér - bolond vér, mely enyém,
Ily álmot még Sztrugackijék se láttak.

Kivár, míg nálam tart egy-egy menet,
Saját kezemmel ír a verssorokban,
És én kegyetlen, számító leszek,
Elárulok egyenként és nagyban.

A mentségem keresni nem fogom,
Az élet múljon, olvadozzon, tűnjön,
De én magamnak nem bocsáthatom
Percig se meg, hogy váratlan legyűrjön.

De még maradt, hát gyűjtök én erőt,
Nem menti most ravaszság, szép ígéret:
Magamnak érbe, szájon át be mérget,
Egyen, dögöljön meg - rászedtem őt.