A hon felett tüzek, s lett mind forróbb a láng, zsarát,
És táncoltak visszfényeik: két dobbantás, taps három,
De ím, Idő és Sors lovakra ültek gyorsan át,
A gyors golyók elől - galopp,
Mitől világunk azt kapott:
Hideglelést immáron.

Az eltévedt golyó mind vak, gonosz és balga,
Mi vágtattunk elöl, s utánunk szálltak ők.
Lovak patkói hullottak forrón a szálló porba,
Hogy majd szerencsét leljenek a rájuk tévedők.

Mint angolnák, a gyeplőszárak csúsztak,
S a vágtától a gondolat, a haj is kusza lett,
A szél meg fújt és rendezte hajunkat,
És agytekervényeket helyre tett.

Sem tűz elől futás, sem vágta félsze nem zavart,
Az Idő jött, és mosoly ült ki Fortuna arcára,
A lovasok kezén napfényt keresztezett a kard,
S a költő - Pegazus lován.
A tűz lohadt s kihunyt talán,
De fellángolt a vágta.

Hogy így vágtasson ló, ilyet világ nem látott,
Paták doboltak, csepp verejték muzsikált.
A balga, vak golyó, mely vérre bőszen vágyott,
Okos lett, érett hirtelen, és gyakrabban talált.

Ki győz le kit - nem táncolsz hevesebben,
Gyorsabb ki lesz - e vágtában itt késni nem szabad,
A szél meg fújt, hogy csontról húst lefejtsen,
És hűsítsen csupasz csontvázakat.

A siker jönni fog, ki most beteg, majd talpra áll,
Először vágtat az Idő vonalban, és nem körben,
A megígért fanyar lesz "holnap" és fejedbe száll.
A vágta friss, látsz ellent is,
És, hála ég, barátot is!
A Sors a réten röppen!

A hiszékeny Halált ujjunk köré csavartuk,
Az órát nézte el, s nem lendített kaszát,
Nem értek minket már utol, a golyókat elhagytuk,
Nem vérben, végre harmatban vajh’ mosdhatunk-e hát?!

A szél dalolt mind búsabban és árván,
Az Idő sérült röptében, és pórul járt a Sors.
A holtak testét, lelkét el a hátán
A szél vitte, meg ló, megannyi gyors.