A csenddel beszélgettem
Lehunyva két szemem,
S min legjobban nevettem,
Arról emlékezem.

Konzílium - dokik, beteg.
„Egyszerre? Nyolc deci?”
A félsz vagy az, hogy nevetek,
A testem rázza ki.

Most én: egy cseppnyi senki,
Filmkocka, néma geg,
Zárt ajtók, nincs be, nincs ki,
De mégis nevetek.

Emlékek zsongnak végtelen,
Szúnyograj, vérfaló,
Nevetnem kell, de rémesen,
S ez nevetnivaló.

Jön látomás sokféle,
Ijesztők, túl nagyok:
Hogy véle vagyok, véle,
Mosolyra-kínra ok.

Alvás helyett jövök-megyek,
Van hozzá nyers erőm,
Már illetlen is nevetek
És várom, most bejön...

Fehér köpeny van rajta,
Noteszba nézeget,
Majd kérdi rám rivallva:
„Ön itt miért nevet?”

Vigyorgok rája piszkosul
Az ágyam tetején:
„Nem érti úgyse, doktor úr,
Hogy min nevetek én.”

Egy „ABC” az élet,
S az „X” - nagyon közel.
Ha nyáron most lelépek,
Majd lesz színes lepel.

Betűz az ujjam, úgy halad,
Az „Y”-nál jár,
A végső „Z” nyugtot nem ad,
S kezem ökölbe zár.

A málnaszín lepelből
A ránc nevet - meg én:
„Egy elhunyt pácienstől
A hálapénz szerény...”

Mint pőre, jó hecc öntenem
Pucérra vedreket,
Ha megsértődtök tán ezen,
Én ártatlan leszek.

Nincs vész a kórteremben,
Becsíptél? Attitűd!
Én mindenen nevettem,
Mindég és mindenütt.

Az óra halkan baktatott,
Szunyókált mind a nép...
Ti lopva csak vihogtatok,
Míg én nyerítek rég.