Az emberem szürkét vett feketére!..
Miniszter, gondnok, tiszt volt azelőtt,
Bohóc, gonosz, ki maszkjait cserélte,
S ok nélkül, kéjjel, váratlan ütött.

Letörték szárnyam, s tették mosolyogva,
Rekedt hangomból üvöltött a félsz,
Erőtlen-gyengén, kínoktól vacogva
Csak azt suttogtam: „Még örülj, hogy élsz!”

Előjelekben hittem babonásan:
Elmúlik, tűrjed, mindez semmiség...
Sőt, esküdöztem fogadószobákban,
Hogy: „Soha többé! Ennyi volt, elég!”

Hisztériázók lármáztak köröttem:
„Párizsba járkál, míg Tyumenybe mi...
Lusta a Főnök, rég ideje bőven
Oroszországból őt kitiltani!”

Pletykáltak: dácsám, fizetésem álom,
A magam verte pénz, mint pelyva már.
Három szobámat, tessék, felkínálom,
És mindenemet... Nem is kell felár!

Barátaim, a jól ismert poéták
Csak veregették vállam kegyesen,
És - jó tanácsként mintegy - azt javallták:
A „ordíts-fordíts” rímpárt jobb, ha nem...

Türelmem húrja itt szakadt el bennem,
És pertu lett a halál ezután,
Már itt keringett régen testközelben,
Rekedt hangomtól tartott ő csupán.

A bíróság, ha hív, nem bújok persze,
Ha kérdeznek, lesz mindig válaszom.
Az életemről elszámolok percre,
S a terhem máig így-úgy hordozom.

Tudom, mi szent, mi hazugság... Sok éve!
Mindezt helyén én úgy is kezelem.
Utam csak egy van, egy csak - szerencsére,
Más választásom, srácok, nincs nekem.