A csillagunkban, mely közös, hiszek,
Bár figyelemmel nem kísérjük régen:
A gyors velünk kisiklott - tört sínek -,
Megúsztuk mégis sértetlenül, épen.

Az autónkba dömper szállt bele,
De tudtuk: óv az ég, és nem kell félni...
A föld alá sem buktunk soha le,
A sírba, hol már nincs esély remélni.

Katasztrófák, zuhanások közben
Repültünk mi, merre nap sütött,
Te a reményt óvtad körülöttem,
Nékem meg a hit nagyon bejött.

És most is, mikor együtt repülünk,
Bár néha nem megbízhatók a gépek,
A fényt oltják, legyen intim terünk,
S a hajtóművek halkabban zenélnek.

Volt TU- meg IL-, JAK-, AN-, többféle jel,
És hittem: Párizsba vagy Barnaulba
Megérkezünk - s ha tenger nyelne el,
Kettőnket falni cápa egy se tudna.

Mind halandók lennénk... Ránk nevetnek:
Rátok is várhat sok városunk!
Tudtam, mással bármi rossz megeshet,
Velünk - soha. Kegyeltek vagyunk!

Tudnék olyat csinálni, azt hiszem,
Mit más halandók nem, hisz nem oly gyorsak:
Fönn elkapnálak téged röptiben,
Hogy véled együtt Tahitin landoljak.

És hogyha éppen egyikünk beteg
Akármiféle kórral, mely fatális,
Elmúlik az - bár szikráznak szemek,
S az ember nyög, berúgva néha hány is.

Nos, a peches Skylab lezuhanhat
Maisons-Laffitte körzetén belül,
Bárkit a sors - Itt a vég! - becsaphat,
Minket neki úgysem sikerül!