Belém áradt a kék, Fehér pára repült Ki a számon, mint felhőcskék nyája. Hóban járkáltam rég, Megroppant, csendesült, Vonzott feküdni hanyatt reája. Szinte csendült a vágy, amint szólt szomorúan a dallam, Hogy is ért egy kocsist fagyhalál ott a sztyepp közepén. A nap csábereje elaltatta őt álnokul, lassan, S neki senki se szólt: mozdulj, kelj, ne aludj, te szegény! Oroszhonban a hó Fejek búbjáig ért, Csúsztam-másztam, hogy el ne merüljek... Ments meg, Mindenható, Adjál kedvet azért, Nehogy végül még beléfeküdjek! A dalbéli kocsis ostorát dobta el - hova légyen! Krisztust emlegetvén havas versztáktól tébolyodott... Ütve-verve lovat, felhevülhetett volna ő éppen, Ámde szíve is volt, őket nem verte, s így - megfagyott. Kimerült képemet Látva hóvíz színén Döbbenet ért utol: tényleg végem?! Vessem el éltemet, Merthogy hazug levén Mit is érek magam... - Lékbe vélem! Dalol, bőg a vihar, nincs, ki állja, s a fagytól nem kékül! Ha már lékbe muszáj, magam segítem testemet be. Számból pára repül, vele lelkem is távozni készül, Aztán - temessetek... Ha meg bennem a kés, - ki vele! Hull a hó, táncra kész, Hazám földjét lepi, Terül lágyan, és inni csal hosszan. Aki kocsis, merész, Iszik s lovát veri, Nem az fagy meg! A másik - a józan...
© Szöllősi Dávid. Fordította, 2019