Belém áradt a kék,
Fehér pára repült
Ki a számon, mint felhőcskék nyája.
Hóban járkáltam rég,
Megroppant, csendesült,
Vonzott feküdni hanyatt reája.

Szinte csendült a vágy, amint szólt szomorúan a dallam,
Hogy is ért egy kocsist fagyhalál ott a sztyepp közepén.
A nap csábereje elaltatta őt álnokul, lassan,
S neki senki se szólt: mozdulj, kelj, ne aludj, te szegény!

Oroszhonban a hó
Fejek búbjáig ért,
Csúsztam-másztam, hogy el ne merüljek...
Ments meg, Mindenható,
Adjál kedvet azért,
Nehogy végül még beléfeküdjek!

A dalbéli kocsis ostorát dobta el - hova légyen!
Krisztust emlegetvén havas versztáktól tébolyodott...
Ütve-verve lovat, felhevülhetett volna ő éppen,
Ámde szíve is volt, őket nem verte, s így - megfagyott.

Kimerült képemet
Látva hóvíz színén
Döbbenet ért utol: tényleg végem?!
Vessem el éltemet,
Merthogy hazug levén
Mit is érek magam... - Lékbe vélem!

Dalol, bőg a vihar, nincs, ki állja, s a fagytól nem kékül!
Ha már lékbe muszáj, magam segítem testemet be.
Számból pára repül, vele lelkem is távozni készül,
Aztán - temessetek... Ha meg bennem a kés, - ki vele!

Hull a hó, táncra kész,
Hazám földjét lepi,
Terül lágyan, és inni csal hosszan.
Aki kocsis, merész,
Iszik s lovát veri,
Nem az fagy meg! A másik - a józan...