Vittem Bajom, mely saját,
Tavasz tájt a jégen át,
Hirtelen betört a jég - lelkem megszakadt,
S vízbe hullott kőmódra...
Ám a Baj, bár sok tonna,
Jég szegélyét markolva
Felszínen maradt.

Azóta a világban
Nyomoz a Baj utánam,
S azt mondják, a Rémhír is véle utazik.
Hogy én nem haltam meg még,
Csak a seprő tudta rég,
Cinke néhány, hogyha kék,
Meg a párjaik.

Nyilván köztük lehetett,
Aki rólam fecsegett,
Ám kiadván engem így, elkószáltak ott.
Kínjaitól bomoltan
Uram indult nyomomban,
Baj és Rémhír azonban
Rácsimpaszkodott.

Beért engem, átölelt,
Nyergébe is fölemelt,
Míg a Baj gúnymosolya látszott ez alatt...
Nem időzhetett velem,
Félnapot volt összesen,
Ám a Baj örökösen
Nálam itt maradt...