Földünk forgattuk határtól hátra fele,
Így volt kezdetben, persze,
De az Urálnak lábait nekivetve
A mi főnökünk visszapörgette.

Végre parancsba jött, támadunk, nincs mese,
Amink volt, vissza morzsáig mindent!
De még emlékszünk, szállt a nap hátra fele,
És így Keleten soha le nem ment.

Földet lépéssel nem méregetjük,
Tépni virágát amúgy se kell,
De a csizmánkkal lökjük, tereljük
Tőlünk el, tőlünk el.

Kazlak dőltek meg, nem állván Kelet szelét,
Nyájat védett a szikla.
Fix pont nélkül eltoltuk a Föld tengelyét,
Csapásirányunk így módosítva.

Nem kell félni, ha más helyen alkonyodik,
Mese habbal az Ítélet napja.
Csak a Föld fordul el, merre akarjuk itt,
Hisz a mi hadunk menetel rajta.

Kúszunk, buckákat, hantot ölelve,
Hol meg zsombékok tucatja nyel,
S löki térdünk a Földünket egyre
Tőlünk el, tőlünk el.

Ha még akarna is, senki itt nem talál
Kezeket fölemelve.
Nekünk, élőknek hasznot hoz lám a halál:
Fedezék lesz a holtaknak teste.

Ez a balga golyó vajon mindenkit ér?
Rögtön mellbe vagy hátba esetleg?
Ott a lőrésre vetődő már nem is él,
És a Föld pillanatra megdermed.

Csizmatalpam nyomát hátrahagyva
Percig gyászoltam, ám menni kell,
Most a Földet a könyököm hajtja
Tőlem el, tőlem el.

Egy kiállt védtelen, s mikor épp elhajolt,
A golyó mellén érte,
De a zászlóalj már Nyugatra araszolt,
Hogy a nap Keleten nyugodjék le.

Csupa sár köpenyünk, fojt a mocsári bűz,
Szemünk behunyjuk, legyintve szagra.
Mostanság már a nap rendes pályáról tűz,
Mert mi törtetünk egyre Nyugatra!

Akár van, akár nincs keze-lába,
Lesz a lagziban harmatkehely,
S foggal húznunk lesz Földnek virága -
Felénk forduljon el!