Földünk forgattuk határtól hátra fele, Így volt kezdetben, persze, De az Urálnak lábait nekivetve A mi főnökünk visszapörgette. Végre parancsba jött, támadunk, nincs mese, Amink volt, vissza morzsáig mindent! De még emlékszünk, szállt a nap hátra fele, És így Keleten soha le nem ment. Földet lépéssel nem méregetjük, Tépni virágát amúgy se kell, De a csizmánkkal lökjük, tereljük Tőlünk el, tőlünk el. Kazlak dőltek meg, nem állván Kelet szelét, Nyájat védett a szikla. Fix pont nélkül eltoltuk a Föld tengelyét, Csapásirányunk így módosítva. Nem kell félni, ha más helyen alkonyodik, Mese habbal az Ítélet napja. Csak a Föld fordul el, merre akarjuk itt, Hisz a mi hadunk menetel rajta. Kúszunk, buckákat, hantot ölelve, Hol meg zsombékok tucatja nyel, S löki térdünk a Földünket egyre Tőlünk el, tőlünk el. Ha még akarna is, senki itt nem talál Kezeket fölemelve. Nekünk, élőknek hasznot hoz lám a halál: Fedezék lesz a holtaknak teste. Ez a balga golyó vajon mindenkit ér? Rögtön mellbe vagy hátba esetleg? Ott a lőrésre vetődő már nem is él, És a Föld pillanatra megdermed. Csizmatalpam nyomát hátrahagyva Percig gyászoltam, ám menni kell, Most a Földet a könyököm hajtja Tőlem el, tőlem el. Egy kiállt védtelen, s mikor épp elhajolt, A golyó mellén érte, De a zászlóalj már Nyugatra araszolt, Hogy a nap Keleten nyugodjék le. Csupa sár köpenyünk, fojt a mocsári bűz, Szemünk behunyjuk, legyintve szagra. Mostanság már a nap rendes pályáról tűz, Mert mi törtetünk egyre Nyugatra! Akár van, akár nincs keze-lába, Lesz a lagziban harmatkehely, S foggal húznunk lesz Földnek virága - Felénk forduljon el!
© Szöllősi Dávid. Fordította, 2019