Jurij Gagarinnak
Én először számlállak vissza, élet,
És megmondom a pőre igazat:
A start előtt ontottam verítéket,
Mi tágra lőtte pórusaimat.

A lélegzetem visszafojtva, kínban
Az rémlett nékem fel nagy hirtelen,
Hogy ott ülök megint egy szűk kabinban,
S a centrifuga száguldoz velem.

Most súlyom megnő, mozdulatlan várok,
A szótlanság ösztönből működik,
Miközben újság s egyéb hírforrások
Ügyem száz évre széjjelkürtölik.

Belém hasít reájuk emlékezve,
Hogy mily remek fickó volt mindenik:
A dublőröm, ki első is lehetne,
Ám ő lesz most az első második...

Még nem pazarol cikket reá senki,
Hír, nagybetűs egyről fog szólni itt.
Az úton ketten tudtunk végigmenni,
De nélküle vitt fel immár a lift.

Ki megrajzolta keringési pályám,
Még senki más, csak én ismertem őt.
Mi felmerülhet, mindent átvizsgálván
Kiszámította nékem a jövőt.

 
 
 
 

 
 
 
 

És mintha ködből jönnének az arcok,
Rokont s barátot hoz fel a tudat,
Kik elárasztják nemsoká a sajtót,
Hogy ismertessék életrajzukat.

Mind tanúimként elővezettetnek,
Kik jóban voltak vélem némiképp,
Hogy elmondják, mit műveltem gyereknek,
Ki mától nékik hős, egy példakép.

A varázsszó, „Rajt!”, szinte felüvöltve
A fejem fölött megmerevedett,
S a hajtóművek indultak dörögve,
Hogy lángból tüzes nyálat köpjenek.

Érzés-vihar tört rá lelkem tüzére,
Feledtem szinte: lélegezni kell.
A Föld még próbált vonzani keblére,
Magához húzott, nem eresztve el.

Tíz „g” erővel csimpaszkodott rajtam,
S a szemem, úgy tűnt, behódol neki:
A jobb meglátta önmagát a balban,
Furcsállva azt, hogy szemhéj nem fedi.

Mi némított el, nem emlékszem arra,
De ülésem a gyökeremmé vált,
Míg utolsó csepp hidrogénjét falva
Az első lépcső terv szerint levált.

A szirénák még ott lent egyre szóltak,
És nem tudom, sirattak, védtek-e,
De engem itt a hajtóművek toltak
A vonzásból kitépve ég fele.

A műszerek a Földön szelídültek,
A tavasz is jött újra, ahogy kell;
A szemeim a helyükre kerültek,
S a túlterhelést - csend váltotta fel.

A misszió új fázisába lépett,
A pulzusomról ritkult már a jel,
Az éjbe szálltam, mellőzve estémet,
És parancsom jött, hogy pihenni kell.

Az éter zaját nem szívesen tűrtem,
De megszólalt egyszer csak Levitán;
A hangja érces: „Elsőként az űrben!”
És engem kezdett dicsérgetni, lám...

Amint levettem űrruhám sisakját,
Hogy „kipróbáljam” új közérzetem,
Egy émelyítő könnyedség hatott át,
Mely kiváltotta hányásingerem.

Hurokba rándult mikrofonzsinórom,
Bordám mögött a tüdő zakatolt.
A szívem megszorult, elzárva torkom,
De mindez másodpercek műve volt.

Jelentést tettem lelkesen, vidáman,
Közérthetően és szakszerűen.
Azon derültem, hogy súlytalanságban
Csekély személyem: nulla súly üzen!

Ám száguldásom ezen órájában,
Míg élcelődtem légsúlyom felett,
Hogy ettől hányok vért, nem kalkuláltam,
S hogy csontom ritkítja a vizelet...