Az asztalok deszkákból, léc a szegély,
Rajt’ dominó csattog, még nem terített...
A május-nap hosszabb, mint a téli éj,
De múlik az idő, és - eldöntetett!

Gyenge fénnyel, de égnek a háború előtti lámpák,
Moszkva ablakból nézte, hogy mennyi a hadifogoly...
Még a katonák szívében valahol repeszek járták,
De már „nyelvet” kell fogni a hírszerzőknek valahol.

Már a zászlókat köszöntik, s rendezik oszlopsorokba,
Kinn a térkövezet tiszta, padlót is hazudtolón,
De mennek az egységek, mennek csak egyre Nyugatra,
Míg az asszonyok zokognak otthon a táviraton.

A forrásból nem ittak kedvükre, jaj,
Sok karikagyűrű a boltban maradt,
A háború mindent vitt, össznépi baj,
De vége lesz végre, mert eljön a nap.

Keresztforma papírcsíkot tépnek le az ablakokról,
Nem kell függöny se már! Elsötétítés ugyan minek?
Valahol harc előtt vodkát osztanak szét kulacsokból,
Legyőz mindent a szesz: nem fog rettegés, járvány, hideg.

Gyertyák füstjével kormozott ikonok tisztulnak rendre,
Lelkek, ajkak teremtenek verseket, hálaimát.
De a kórházi járatok jönnek csak, jönnek csak egyre,
Habár hírek szerint alig volt veszteség ideát.

A kertek is virulnak mindenütt már,
Az árkoknak vize s a föld is meleg.
A hőstettért nemsoká jutalom jár,
Lesz fejpárna: harmatos, zsenge füvek.

Már kémlelő léggömbök nem ringnak, város, feletted,
A szirénák némák, mind győzelmet hirdetni kész.
A tisztekből számosan parancsnok-főtisztek lesznek,
Ám érheti őket még egykönnyen halálos vész.

Már a zsákmányolt harmonikák dala száll a magasba,
Van is szent esküvés: béke lesz, szeret, óh, igen!
Mégis mennek, csak mennek az egységek újra Nyugatra,
Habár úgy tűnik, nem maradt ellenség szemernyi sem...