Nos, ezt a mítoszt ismerte mind,
Ki csak tanult! -
Labirintusból ezek szerint
Egy szabadult.

Megölte volna őt valaki,
Bosszú talán,
De egy fonállal hozatta ki
A cárleány...

A régi mítoszt
Ismeri e város,
Ahol van itt most
Labirint, számos.

Fojtogat hő,
Nincs levegő,
Fény be se jut...
Jól nem is áll
Az én ügyem sem,
Mert a fonál
Vesztője lettem!
Mint csúcs delén,
Dugóban én -
Sehol kiút!

Ókori hős a fonalat
Tartotta feszt,
Néma és vak tapasztalat
Gyűlt, mint a teszt;

Szomjasan nyelt hőt, feketét,
Mozgott sután,
Hosszasan nyújtva ki szabad kezét
Semmi után.

Társtalan ember
Hány törik össze
Mély utca-tenger
Kútjába dőlve!

Iparkodom,
Torkát fogom,
Felelj, hazug!
Hallom nevetni:
Sietsz?... Mi végre?
Késő!... Mindenki
Fonala tépve!
Káosz, meg minden...
És nekem nincsen
Sehol kiút!

Gonosz király, amíg e tájt
Parancsnokolt,
Mínosz bikánk csendben kivárt
És ölni volt.

Csak egynek adatott halált
Kerülni el:
Csak egynek, egynek fonalát
Nem tépni el!

Vége a nyárnak,
Tél közeleg egyre,
Emberek járnak
Alulöltözve,

Kutatják hosszan
S hiába, hol van
Fény, mi bejut.
Hideg van - sokk!
Vigyétek tőlem...
Itt fulladok
Az útvesztőben:
Úgy néz ki ez,
Zsákutca lesz,
Sehol kiút!

Régiek terve siker maradt,
Legenda lett!
Szerelem szála el nem szakadt,
Rá nem szedett.

Fénylett elöl! A hős csak ment
És kitalált,
Mínosz bika ott lelte bent
Az éhhalált!

Az útvesztőben
Nép bolyong, síró,
Nézd, van itt bőven
Áldozat, bíró!

Sötétben itt
Éjt istenít
Ez-az, ki hisz.
Jajgatás mennyi,
S nem hallja senki!..
Ily társaságot
Én nem kívánok!
Rám, aki vár,
Jön, tudom már,
S innen kivisz.

Csak már itt lenne,
Csak reám lelne,
S felfogná persze:
A fonál gyenge...

De itt vagy már,
S neked kijár
A fény, kiút!
Megyünk a fényre
Fűzve fonalra,
Centiket lépve,
Lesve huzatra,
Homályon át,
Honnan ki, hát,
Egy sose jut!..