Mintegy barátom és testvérem, Mihail Semjakin nevében írtam...
Ha patkányokkal, ördögökkel álmodom,
Én szidva-nyögve űzöm őket el,
De jő helyükbe, látom, borivászatom,
Azt súgja: „Este lévén - inni kell!
A lökdösődés máris véget ér,
Nincs látomás, a szív, a pitvar megpihen,
S a páncél rajtad olvad, mint a dér!”
Én újra - én leszek, s higgyétek el nekem,
Nem halhatatlanság... Mit kérek, oly szerény:
Egy széles út, egy ló, vászon, barát;
Lehajtott fővel kérésem tehát:
Ne engem, Istent féljétek magát, -
És ne sirassatok a részvét ürügyén!

* * *
Magam Faustot, Dorian Grayt tisztelem,
De ördögöknek lelkemet - soha!
A kis cigánylány kártyát mért vetett nekem?
Hogy tudjam én, mikor megyek tova...
Uram, jegyezd meg jól e gyásznapot, -
De vagy ne tégy naptáradban mellé jelet,
Vagy végső órán módosítsad ott,
Hogy rá ne várjak, s varjak ne keringjenek,
Hogy báránykák nagy búsan ne bégessenek,
Hogy árnyékban se kuncogjon e nép, -
Ó, Isten, óvj meg tőlük mindenképp!
De gyorsan ám, mert már behintenék
Ők kétkedéssel, rettegéssel lelkemet.

...Nem halhatatlanság... Mit kérek, oly szerény:
Egy széles út, egy ló, meg egy barát.
Lehajtott fővel kérésem tehát:
Engedjetek, az Úr, ha elbocsát,
És ne sirassatok a részvét ürügyén!