Én gép vagyok, „Jak”, aki bőgve repül,
Az otthonom - tágasan égi.
De ő, aki ott elől bennem csücsül,
A vadász csak ő lehet - véli.

Egy „Junkers”-et szétlőttem imént belül,
És majmoltam, ahogy csak tudtam.
De őt, aki ott elől bennem csücsül,
Én piszkosul mára meguntam.

Egy fritz lyukasztott ezelőtt keresztül,
A gépészem lenn befoltozta,
De ő, aki ott elől bennem csücsül,
Most újra visz dugóhúzóba.

A bombázó halálos bombákat szór,
S a reptérnek ilyenkor - vége.
A műszere, úgy tetszik, közben dalol:
„Most néktek lesz annyi - meg béke!”

Most „Messerschmitt” támad a hátam mögül,
Én lelépnék, - fárasztó lenne...
De ő, aki ott elől bennem csücsül,
Már látom, hogy döntött, mi - szembe!

Ez mit művel? Én mindjárt felrobbanok!..
Már nehogy elégjek a porban...
A sebességtiltással sem vackolok,
Majd leérve elhúzok gyorsan.

Mert főnök - az én lennék! Hol vagy, legény?
Hát, hol vagy te, egeknek éke?!
Már füstölgött, megbillent s dalolt, szegény:
„Most nékem lesz annyi - meg béke!”

És az, ki a fülkémben konok lakó,
Ő magára maradt - de okkal.
Így megzavart engem, ki most zuhanó
Egy közvetlen halálhurokkal.

Magára a kart, mitől - dupla a „g”.
Hogy ász-repülő, no meg ész ő?!
De szót kell fogadnom, a fülke övé,
Hát, ne hagyj el, szerencse, végső!

Én nem leszek többé itt, becsszó, a nyúl!
Már jobb lenne lenn ott a pusztán.
Nem érzi, a pulzusa miképp vadul?
A vérem: a benzin - a nullán...

Van úgy, hogy a gép, amely idáig tűrt,
Egy szép napon megáll örökre.
De ő, aki ott elől bennem csücsült,
Most fejével - durr - az üvegbe!

Meghalt! No, végre... Most irány az ég,
A végső erőmből - előre!
De, jaj, zuhanás! Mi ez?... Itt van a vég!
És nem jöhetek ki belőle!

Az érdemem nem nagy, s ez fáj valahol,
De másnak is van szerencséje.
A hajtómű bennem utolsót dalol:
„Most nékünk lesz annyi - meg béke!”