Szerettem, szenvedtem, volt az úgy.
Róla álmodtam csak, volt az úgy.
Láttam őt, amazont, gyakran én,
Fehér ló hátán ült könnyedén.

Mit ért nekem megunt könyv, bölcsesség,
Ha ajkammal nyomát megérinthettem vágyón?
Mi volt kegyeddel, ábrándjaimon felség?
Mi lett kegyeddel, ó, kísértet-boldogságom?

Tavasz fürdette lelkünk, fejünk
Csupa tűz volt és fellángolás.
Vele fájdalom, bú messze tűnt,
Nem lesz, úgy tetszett, szomorkodás.

De most - halotti leple készül bár -
Ok nélkül sírok és a könnyem hull nevetve.
A félelem, hogy él, hogy jő a rút halál,
A vért blokkolta le örök fagyokkal benne.

Felfogtam, többé nem lesz dalom.
Felfogtam, többé nem álmodom.
Húztuk napok hazug fonalát,
Nem volt véle más, csak délibáb.

Mi ünneplőm maradt, elégetem,
És tépem húrjaim a mámortól megválván,
Rabként a vak reményt nem dédelgethetem,
S többé nem bókolok csaló bálványok láttán.