Hibás vagyok - sóhajtozom
és könnyezem -
Hová kerültem, mély a nyom
és idegen.

A céljaim itt hamarost
kitűztem én,
De kijutni e nyomból most
meddő remény.

Két szélén csúszós, meredek,
Hol eme keréknyom vezet.

Aki csinálta, átok reá, -
fogy a türelmem már nemsoká.
S mint a rossz diák, úgy ragozok:
Nyomot nyomban, és nyomon vagyok...

De mért sajnáltatom magam
Én szemtelen?!
Itt általában rendbe’ van
úgy mindenem.

Ne szánakozz, itt senki nem
szorít, se bánt.
Ha vágysz előre, tessék, menj
torony iránt.

Itt enni-inni bőven van
E kényelmes keréknyomban,

Meg is győztem magam ízibe:
nemcsak én vagyok való ide.
Nosza hát, kerék kerék nyomán,
S hova mind, én is eljutok ám!

De rikkantott egy, rám rontott:
“Engedj be hát!” -
S a nyommal kezdett balgamód
heves vitát.

Lelkében a hő-tartalék
mind elfogyott,
Szelep, tömítés
elszállt legott.

De taposta a széleket,
és lett a nyom így szélesebb.

Ámde hirtelen eltűnt nyoma -
kit az árokba húztak oda,
Nekünk, hátsóknak ne zavarjon
Járni idegen keréknyomon.

Hozzám is jött a baj, neve -
önindító.
Ez nékem már nem utazás,
de fikció.

Kiszállni és megtolni jól,
de nincs elán,
Majd jő valaki, és kihúz
onnan talán...

Hiába is reménykedem, -
Keréknyom ez, de idegen.

Ki kéne köpni rozst, agyagot,
Ezt az idegen keréknyomot;
Azzal, hogy magam kimélyitém,
Hátsók reményét öltem meg én.

Hideg veríték verte ki
a homlokom,
S egy kissé mentem még tovább
a nyomdokon;

Megpillantottam - széleit
friss vízerek
Elmosták, így kijáratom
hát ott lehet!

Mi abroncs alól felfröcsög,
E nyomba sarat köpködök.

Tőlem, hátsók, ti tanuljatok!
Nem kell utánam lihegnetek,
E nyom gazdája csak én vagyok,
Ti meg sajátot teremtsetek!