(Vágyódás romantika után)
Magam hintázok, mint egy kő a zsákban,
S hogy szétaprózódjak, úgy küszködöm,
A gyász értelmét kapta tőlem vágyam,
De titkai felett még őrködöm...

Az Újvilág - sokszor felfedezett,
A Régi - négyzetformát, számost öltött,
A piramisok titka ismert lett,
S huszárt, kalózt is elvitt már az ördög.

Tudós balgáknak jött el a kora,
Feszes sorokban mind menetel már.
Az új ötletekért jó pénz dukál,
S új „Heurékát” remélni - csoda.

Szelek szikláim simára csiszolták,
Én késtem rajtuk törni magamat.
Klondike-ban minden aranyam széthordták,
S kalózzászlóm szél híján lenn maradt.

Az iszapban mesés bárkák enyésztek,
S a végső mohikán zátonyt fogott.
Csempészhajóm mind a sekélybe tévedt,
S bordáikat a nap szárítja ott.

Sarokban láttam lógni annyi tőrt,
Szoros tokokban, közéjük se fértem,
Szurkolt tutajom - utolsó reményem -
Hullámvert sziklán pozdorjává tört.

A partnereim a sorokból kidőltek,
Jóslásaik, álmuk valóra vált.
Majd minden látó szemüveget kitörtek,
S az összes híd mögöttük lángban állt.

Hazárdjátékból van most rengeteg,
Kalandorokból mindenfélék járnak...
A prérin - háziállat tévelyeg,
S a hátasok musztáng-paródiák csak.

És sor került az összes párbajomra,
Mit megkívánt a férfibecsület.
Kihívni és kiállni volt mind szokva,
Számítva arra, mire csak lehet.

Elvoltak könnyeden segélyünk nélkül ők,
Kik csinálták az ügyeket nekem, -
S a felképelt gazember-széptevők
A nemlétbe távoztak becstelen.

„A tűzvonalba!” - nem sikerült szólnom,
De lőve Dantesre - találni kell!
Mi maradt nékem - egy kimérát lopnom
A Notre-Dame-ról, míg köd lepi el?

Voltak más évek, hónapok, idők,
Sikerült mindig túlélni a nőknek,
Minden ágyamba betelepedőknek,
Hol ébren, álmomban szerettek ők.

Halálos ágyam volt már szinte mindenütt:
Hol hóban, fűben, gyolcsban esetleg;
Az irgalmas-nővérek, bár kisírt szemük,
A kórházakban nem fürdettek meg.

Barátaim távoztak, s úgy hiszem,
Léthe vagy Prána lett mindnyájuk sorsa,
Természetes halállal - senki sem,
Természet ellen haltak, elkapkodva.

Úgy végezték be mások életük,
Tagadták bűnük, maszkjuk nem levetve,
S nem átkukat, de hálájuk hirdetve
Jámboran itták ki a serlegük.

A többi - tudott, felismert, és így tovább,
De mind, felívelőben s jókorán,
Csak félreállt, nem téve közzé jóslatát,
S felröptemet túlélte igazán.