Bocsánat, hogyha stílusom nem tetszik,
És füttyöt, szitkot vált ki majd, tudom,
De gépírónő volt háznál az egyik,
A másik fűtő egy gőzmozdonyon.

Lehet, furcsának tűnik így, elsőre,
Hogy sablonos lesz a történetem,
De hősöm nem szeret bele e nőbe,
És bú-örömtől nem lesz kisírt szem.

Ami viszont lesz: véletlen kazánba
Dobta e fűtő egyszer kabátját,
És kényszerből a mozdonnyal megállva
Az állomásig pőrén poroszkált.

A randevút lekéste szegény pára,
Az arca eltorzult, úgy szenvedett,
A nőt kereste s fáradt mindhiába,
Mert többé soha már nem lelte meg.

Mint titkár tagok nélkül volt ő gondba’,
De jött egy gondolata hirtelen:
Betért - jobb híján - egy lármás ivóba,
Kiötleni más vigaszt képtelen.

És ott egy részeg alkalmi testvérnek
Legyintett sírva: „Számít egy kabát?!”
Társa is bőgött... Fűtőnk pedig végleg
Vodkával, „máttal” jegyzé el magát.

És meg is halt! Barátim, le a sapkát,
Mivel neki a himnuszt dalolám...
Kimúlt, nem látva anyját, sem az apját,
A Szklifoszovszkij elmeosztályán.

Igen, elszunnyadt ereje teljében,
Botrányhős, részeg nem volt addig ő.
Aludj nyugodtan, békén ott a mélyben,
Mozdony gyomrába te szenet vető.

A nő szeme, ki mindezt nem tudhatta,
Tükrözte sértés sötét fátyolát,
De, ahogy mindig, magát ki nem adta,
S gépelt csak egyre, tűrve bánatát.

És megjött egyszer a „Vasutas” újság,
A hírt ott tudta meg - Ó, Krisztusom! -
A nekrológban pontosan azt írták,
Mit elmesélt negyedik versszakom.

A nő oly szép volt, mint e vers írója,
És „r” helyett selypítve mondott „v”-t.
A szíve ugrált, mint bokszmeccs bírója,
S az élet kulccsal verte a fejét.

A kulcs vasból volt, jéghideg ezáltal,
S a nő ájultan álomba esett...
Azt álmodta: a „Jöjj hozzám!” románccal
A férfi őt pokolból kérte meg.

Az élet-gyeplő ekkor vált feszesre,
Majd elszakadt - ó, jaj, mi szörnyűség!
És hétre rá meghalt a nő, feledve
Leírni néki e dal szövegét.

Béke porukra! Szomszédként pihennek...
Te olvasóm, meg légy elégedett,
Mert van tapintat: vége van e versnek,
És ezzel kínál költőd örömet.