A kötelesség súgta, meg az ész,
Ne írjak róla túlságosan hosszan,
Mit látni és felfogni voltam kész
Tíz nap során az ukrán fővárosban.

Először délre, majd nyugat felé
Tartottam Nidelass tudása nélkül.
Étkezőt fogtak a kocsim elé,
S másfeledik osztályon háltam végül.

A restibe búcsúzni indulván
A kereslet dagálya megakasztott,
S mert „Nincs szabad hely!” állt az ajtaján,
Az Isten hozzád! peronunkon zajlott!

És nyeltük mi a tüzes vizecskét,
Ihaj-csuhaj és fütty közt, a homályban,
Szokásos próza, semmi nevetség,
Ám orosz módra, kisemberré váltan.

De csöngetnek, szól síp, döng ütköző,
Nincs száraz szem, és búsak, kik maradnak,
„Jó utat, viszlát, eljött az idő!”
S a késők kínos kacajra fakadnak...

Majd ritmusosabb lett a kattogás,
S a kerekek szünetlen így daloltak:
„Tán ördög űz így délre, vagy mi más?”
Vagy: „Isten véled, látunk majd maholnap!”

A bú fogott el, és a méreg is...
Hogy ütnék! Ámde ring sehol, fogtam fel.
Nem voltam komilfó, s mint mindig is,
A legrosszabb ösztönöm ragadott el.

A kupé mélyén ült... (Mohó valék
A gyengébb nemre, tudjátok, barátok.)
Ő rám vetette nyájasan szemét,
S én sóhajtottam: „Óh, ti nők, talányok!”

A „lá” hangon kezdtem, mely legpuhább:
Lá-lá, lá-lá, s megint lá-lá, oly lágyan...
Hazudtam: kormány, tőke, vitorlák,
Mint Szergej Mihalkov-i fabulában.