„Tíz nap, amely megrengette a világot”
Habár a Művész- s Kisszínházig
Eljutni gyorsabb s közelebb,
A néző hozzánk törtet váltig,
Járőr-szuronysor közepett.

Szorong a metrón a tömegben,
De vágyva lelki nyugalmat,
Ő bejáratunknál közvetlen
Hallja meg józan hangomat.

Merő a vád, s hozzánk nem ér fel,
Hogy folyvást mindent rombolunk,
A „Börtönök és rácsok” képpel
Mi Tagankánknak - tartozunk!

A foyer-ban - elevenség:
Kuplék, dalok... A nézőink!
A Hatóság szimat-kliensét
Erkélyre küldik őreink.

Tetszik a mű, nézőt nyűgöz le
A pantomim, lövöldözés.
Lakhatás megint nem jön össze,
Sem a korlátlan költözés.

És úgy lehet, ezen percekben,
Mert választásunk siker volt,
Nektárral koccint a banketten
Vahtangov, Brecht és Mejerhold.

Bár stábunknak gyatrán fizetnek,
Az tőlük el mégsem marad:
Ambróziára, ha nem telhet,
Nektárra pénzünk - még akad...