A szakadéknál, a szurdok peremén, a mélység fölött
lovaim hajszolom, hátukat kemény korbáccsal tépem!...
Fogytán a levegő, szél tódul számba, nyelem a ködöt...
A pusztulás izgalmával érzem: mindjárt végem, végem!

Hé, most már lassabban, lovak, hé, most már csendesen!
Ne tomboljatok korbács alatt!
Micsoda kényeztetett lovak jutottak nekem,
életem rövid lett, dalom is megszakad.

Itatom lovamat, e dal is megszakad,
szakadék széle még visszatart, egy pillanat.

Végem van - tenyeréről mint pelyhet söpör le a vihar,
s szánra tett testemet a lovak ügetve húzzák reggel -
csapjatok át, lovaim, kényelmes ügetésbe hamar,
ha lehet, ezen a végső úton már lassan a testtel.

Hé, most már lassabban, lovak, hé, most már csendesen!
Vadultok ostor, korbács miatt!
Micsoda kényeztetett lovak jutottak nekem...
Életem rövid lett, dalom is megszakad.

Itatom lovamat, e dal is megszakad,
szakadék széle még visszatart, egy pillanat...

Odaértünk: az Istentől elkésni sohasem lehet.
Dehát mi ez a gonosz hang, tán az angyalkórus hangja?!
Vagy egy harang az ott, mely zokogástól fuldokolva zeng,
vagy - hogy lassuljanak végre - én üvöltök a lovakra?!

Hé, most már lassabban, lovak! Hé, most már csendesen!
Ne vágtassatok, mint a vihar!
Micsoda kényeztetett lovak jutottak nekem...
Életem rövid lett, ne az legyen a dal!

Itatom lovamat, e dal is megszakad,
szakadék széle még visszatart, egy pillanat.