Bika-egészségem van,
Ötlettel bírok,
Minap ki is agyaltam,
Hogy regényt írok.

Saját észrevétel ez,
S így ültetem át:
Költő, díjat ki szerez?
Csak a Paszternák...

Ó, te bánat, kegyetlen,
Anyám is zokog,
Ha rákezdek közvetlen,
Búslakodni fog!

Folyón-völgyön jöttem én,
S át parasztok tömegén,

Moszkvából - nem hazugság!
De itt jobb lenne: ...anyád!

Kiköptem és felkeltem,
Szintén anyjához küldtem...

Szóváltás, veszekedés
Nem volt, sem beszélgetés.

Áll sok paraszt, összenézve, kuncogva,
Dülöngélnek bal lábukról a jobbra.

Közelebb kívánok lenni népemhez!
Ej, ti öreg, ősz szakállú honfiak,
Hozzátok Moszkvából jöttem,
És utaztam - nem vicc, nem, nem! -
Autóval, gőzösön, sőt, víz alatt!

Látni bennetek,
És azt írni meg
Rólatok, hogy mi a való,
S nem füllenthetek.

A muzsikok összenéztek,
S dohányt elővéve
Elfordultak, heherésztek,
S küldtek... a fenébe!

Ó, te bánat, kegyetlen,
Kis dicsőség kijárna,
Anyám jár az eszemben,
És persze a mamácska.

Belőlem a zseni - huss!
Nem vagyok jobb Puskinnál,
Azóta e kritikus
Érzés kínja kulminál.

Látom, minden évemmel
Nyomorítom magamat,
Nem leltem meg népemmel
Én a közös hangomat.

Hagyj, felejts csapot-papot,
Légy szatirikus...
Nem, én költő maradok,
Mi több - lírikus!

Zsenim, mint a lávaár,
Bensőmből előtör,
Ámde, fújj! Eszed kin jár?!
Nem lesz regény ebből!

Hogy s mint lesz akkor velem,
Fűtsek tán kazánt?
Nem! Rágja a vad belem
Írhatnék iránt!

Trágya alá rejtelek
Téged, lelkiismeret,
És prózában szüllek meg,
Novellám, nem verselek...

Prózát írok, éleset...
Majd megmutatom...
Az egész költészetet,
Ahogy van - hagyom!

Ó, te bánat, kegyetlen!
Rám bilincsed nőtt!
Anyámra emlékezem,
És sajnálom őt.

Ó, te bánat, kegyetlen!
Ó, vers, tűnj tova!
Anyámra emlékezem,
S más rokonokra.

* * *
Művéért - ki kell metélni!
De tizenöt rongy jár néki!

Nem vicc... Ha hatalmam lenne,
Tizenöt nap sittre menne!