A szívek verése ma nem hallható,
A házaké, parkoké dobban.
Én eldőlök, keblemben ólomgolyó,
S az egészből fel ennyit fogtam:

„Ezúttal nem fogsz hazatérni,
Jön más, mert neked menni kell”.
Időnk se volt, időnk se volt még körülnézni,
S a fiaink, a fiaink már harcba el...

„Utánunk - bár özönvíz!” szólt egy legény,
S az árkából sírjába menten...
Az árkomat épp azért hagytam el én,
Hogy özönvíz - nem is lehessen!

Most hunyt szemem kész földbe térni,
Te drága rög, két kar ölel.
Időnk se volt, időnk se volt még körülnézni,
S a fiaink, a fiaink már harcba el...

Föl engem ki vált, rohamozni ki fog?
A hídért, mely nekünk az élet?
E juss neki jár, ilyen hőst akarok,
Kin nincs ruha rávaló méret.

Sikerül rám mosolyt idézni,
Ki követ, láttam... Égi jel!
Időnk se volt, időnk se volt még körülnézni,
S a fiaink, a fiaink már harcba el...

Bár ágyúzaj nyomta el a szívekét,
Az enyém vert mind hangosabban.
Hogy mégis a végem még koránt sem vég,
Egy új kezdet... csak más alakban.

Most hunyt szemem kész földbe térni,
Jön más, mert nekem menni kell”.
Időnk se volt, időnk se volt még körülnézni,
S a fiaink, a fiaink már harcba el...