Ma nem hallható, a sok szív hogyan ver -
Az parkokban hallszik, fasorban.
Az ólmot, lerogyva, e mell kapta el,
S én utólag fel ennyit fogtam:

„Ezután nem fogsz hazamenni,
Hiszen meghalsz, és jön majd más.”
Nem tudtunk jókoron, nem tudtunk éber lenni,
A fiúk sorsa így lett harcba-távozás.

„Utánunk - az özönvíz!” szólt valaki,
S az árokból - dőlt szakadékba...
Én lövészárkomból azért másztam ki,
Hogy özönvíz - ne legyen téma!

Szemem hunyom most, nincs mit tenni,
Ölellek, drága föld, csodás.
Nem tudtunk jókoron, nem tudtunk éber lenni,
A fiúk sorsa így lett harcba-távozás.

Majd ki vált engem, aki rohamra megy?
A hídért, mely maga az élet?
És azt akartam, legyen övé a kegy:
Kin a ruha - megannyi méret...

Tudok arcomra mosolyt csenni,
Láttam, ki lesz a folytatás.
Nem tudtunk jókoron, nem tudtunk éber lenni,
A fiúk sorsa így lett harcba-távozás.

Az ágyúzaj elnyomta a szívekét,
De vert enyém mind hangosabban,
Hogy mégis az én végem - még nem a Vég:
Egy új kezdet! Csak más alakban...

Szemem hunyom most, nincs mit tenni,
Hisz’ meghalok, és jön majd más.
Nem tudtunk jókoron, nem tudtunk éber lenni,
A fiúk sorsa így lett harcba-távozás.