Jó fél-évszázad hagyott itt bennünket,
Mint hó tavasszal, olvad az idő.
Most nem a hely ékíti emberünket,
Az ember az, ki helyét ékítő.

Nos, karszéket látsz, rajt’ angyalkát,
vész-e?
De hogy jöhetsz rá, kinek saját
széke?!

Mondjuk, a szék - csak bajra vársz te rajta,
Mert valaki lelökhet róla még.
Ülsz rajt’! Kezed a széket szorongatja!
Mert sok dologra kötelez a szék!

De még annál is rosszabb, hogyha
ketten...
Óh, ülni saját széken volna
kedvem!

Akadnak masszív karfát bíró székek!
Ha megragadod - nincs kiperdítés.
De munkát követelnek eme népek:
Mi az tinéktek? - Ujjal csettintés!..

Te álltál fel, vagy elzavart a
néped? -
Lesz-e sajátod újra majd a
széked?

Csodákról álmodsz!.. Vannak olyan székek,
Melyeken öv véd, róluk nincs esés.
De - hogy nem fogják fel a gonosz népek? -
Az ilyen székben jó a pihenés!

Köpök rá, a lárma végre
hűlt-e,
Személyem csak saját székre
ülne!

Jó fél-évszázad hagyott itt bennünket,
Mint hó tavasszal, olvad az idő.
Jaj! Nem a hely ékíti emberünket,
Az ember az, ki helyét ékítő.

Hát, hogy üljek ily széken tovább,
kérem,
Magam sem döntöttem: „Ez saját
székem?”