Kapaszkodtak saját magaslatukba,
Vad aknatűzzel körbe véve...
Tömegben kúsztunk, lázasan nyomulva,
Mint vasúti büfébe.

Föl-föl csak egyre, ólom-szórta sávon,
S megfutamodtunk újrakezdve...
Minthogyha minden út és sors egymáson
Ott fenn keresztben átvezetne.

Még a „Hurrá!” is a torkunkra fagyott,
Midőn golyókat kellett nyeltünk,
S bár hétszer vettük be a magaslatot,
Le onnan hétszer kényszerültünk.

Most új rohamba nincs, ki belefogna,
A magaslat - megégett kása...
De végleg miénk lesz majd nyolcadszorra,
Honunknak véren vett sajátja!

Vagy jobb lett volna megkerülni, várni?
Miért voltunk kétségbe esve?
Mert minden út és sors, lehetett látni,
E magaslaton vitt keresztbe!

Falvaink, erdőnk, városunk, mind sorba’
Egybeforrtak e magaslattal,
Amelyen akkor harcosaink sorsa
Kereszteződött mind utakkal.