A várakozás hosszú, a búcsú rövidebb volt jóval.
„Gondmentes jó utat!” köszöntek el a jóbarátok.
Nagy ország négy is várt, ismeretlen úthálózatokkal,
Sorompót négy határ is nyit előttem, nem tréfálok.

A kerekek alá önként még kopasz nyírfák árnya dőlt,
A fényes sztráda hegyes szuronyként tűnt messzeségbe.
Örök öngyilkos: szúnyog kenődött szét az orrom előtt,
Dali-képet varázsolva szélvédőm üvegére.

Mennyi bátor mázolmány a kocsi homlokfelületén,
Mennyi szürke agyacska, szétlapított szúnyogtetem!
Megint csak koppant egy, vérrel itta tele magát szegény,
S remekművét rőt folttal fejezte be az útfelen.

Fejtetőmön matató zavaros, lusta gondolatok
Siettek a távolba - na, kapd el őket, tessék!
A kocsiba hozzám a múlt kérlelőn bekopogott,
S én beengedtem a múltat, habár vérrel szennyezték.

Szemek néztek máris a kocsiba, résnyiek kötéstől,
És kérdeztek: „Hová te? Nyugatra? Fordulj, de nyomba’!”
Nem tudtam válaszolni: golyók súroltak tévedésből,
És hallottam: „Feküdj! Vigyázz! Átcsúsztak! Bomba!”

Támadás volt, az első, de nem bizonyult komoly vésznek:
Temettek valakit, újságpapírral fedve le őt.
Különféle alakok jöttek ki az útra, és néztek,
Nézték az autóm, akár harminc évvel ezelőtt.

És az út eltűnt, hű iránytűm, most nélküle maradtam.
Körül szép szál fenyők, csúcsuk aknáktól érintetlen.
A víz kezdett szivárogni a hűtőből lassan-lassan,
Így aznap kocsival tovább már centit se mehettem.

Elaludtam a volánnál. Bágyadoztam ásítozva.
Csípjem magam fülön, vagy dörzsölgessem a szememet?
Mellettem a fotelben egy őrmester, gyalogos forma,
„Ejha!”, szólt, „Hadisarc járgány... benne ülni jó lehet!”

Az őrmesterrel házi fasírtot ettünk, ízlett minden.
Ismét bámult: „Háborúban ilyenre miből futja?”
„Én, pajtás”, mondta, „nyolc napja múlt, hogy reggeliztem Minszkben.
Köszönöm, csak menjél! Ha lesz időm, benézek újra...”

Ő Keletre ment, ugyancsak megritkított csapatával.
Kocsinknak, béke van bár, most mégis páncélban esett.
Egy nő, nejem ült mellettem, és már ő sem bírt magával.
Hozzám fordult: „Elfáradtál?... Pihenj!... Majd én vezetek!”.

Minden rendben, a helyén van, - hajtunk a határhoz ketten.
Harminc év választ el az iménti találkozástól.
Szélvédőm tiszta lett, ablaktörlőim működtek csendben.
Táblákat láttunk... Dolguk: figyelmeztessenek bárhol.

Gödrök ritkán, más háborúra nem emlékeztet erre.
Csak egy fiatal erdő és a ránk körben felvert sár.
Két óriás szurony, hidege bőröm meglegyintette,
De nem szúrásra dőltek, békés hegyük fölfele áll.

Itt, az egyenes pályán nekem, utat nem ismerőnek
Úgy tetszett, valahol innen nem messze harcolhattam.
Ezért tűnt nekem az út szuronynak, hegyben végződőnek,
És rajta horogkeresztes zászló - ronggyá szakadtan...