Ó, olvasónk, bámulsz netántán,
Ha megpillantasz ily csodát:
„Nézzétek, faliújság, lám, lám,
Akár egy verseskönyv, nahát!”
De nincs csoda itt semmilyen se,
Csak szándéknak nemes gyümölcse,
Utolsó búcsú-nevetés,
Azoktól végső csínytevés,
Kik az utolsó tanévükben
Bosszantották az iskolát,
De lelkük csupa tisztaság
(Mert képtelenek élni bűnben);
Kik figyelemmel kísérték
A „suliönkény” tíz évét.

Megszoktuk: rólunk trafikáltok,
Tízedik C- ről, csak hogy tudd!
Nyakunkba sarat hajigáltok,
S elég ez nektek abszolút...
De elsietett gondolat,
Azért írjuk e sorokat,
Hogy szebbítsünk ítéletet,
S egy osztályt megszeressetek.
Az óhajunk ennél szerényebb:
Maradjon eleven emlék
Utánunk, ne csak csibészség,
De jó szándékú ténykedések.
Búcsú-írásunk célja ez,
És bármi kárt aligha tesz.

Utódaink fülének szántan
Meséljük el diákkorunk,
És (kissé szabados formában)
Minden tanárt bemutatunk.
Óhajunk nekik örök-hagyni:
Elégtelent ritkábban adni,
Ám gyakrabban jeleseket,
S értékeljenek éveket,
De nem azon meggondolásból,
Hogy hányszor bosszantott tanárt,
Nem készült, suli mellé járt,
Hiányzott gyakran az óráról,
Borostás volt nemegyszer ő,
(A fodrászt, mosdást kerülő).

És így tovább... De arra kérem
A nagybecsű tanári kart,
Ne „csapjon zajt”, és ne ítéljen
Sietve el csak azért majd,
Hogy e sorok merész szerzője
(Sok éretlen is kitelt tőle)
Igyekszik fedni vétkeink,
S feledni mind a bűneink.
Nem, ez csak tréfa-magyarázat,
De tanulók vágya ma már.
Mindenkié. Mai morál.
(Elfedni lelkünk vágyát - látszat!)
Hát erről szól, nem titkolom,
Nektek ma hű beszámolóm.

Mihal Naumics - beccsel szólva -
Évente kétszer volt „halott”.
S ha egyest nem adhatott volna,
Jobbat ki sem találhatott.
Az ő példája - tudás másnak,
De, istenem, - mily kínos árat
Fizet, ki rádöbben legott,
Hogy egyest sokadszor kapott!
Ám meg lehet e malőrt úszni,
A naplóba ötöst - te írsz...
Ha buksz, esélyt, mindent kinyírsz,
S végső soron ki fognak rúgni.
Ezért a legbölcsebb dolog,
Karód hamar javítanod.

Szülőhazánknak történelmét
Koronként tudni volt a cél.
Türelmesen viseltük terhét,
De mikor kezdődött a tél,
S Keletnek meleg országából,
Tán végzete akaratából,
Mert itthon állásba került,
A volt tanár hazarepült,
Álmatlan éjek sora jött el,
És oldal, huszonöt per nap,
Lett nékünk házi-feladat.
Ki is borultunk mind idővel.
Magunkban akkor döntöttünk:
Első az egészség nekünk...

Hogy pontosabban megértsétek:
A történelem oly dolog,
Hol - idő, eseménysor, lényeg, -
Nem matek-típusú titok.
Így aztán boldogulunk rendre,
És mind tudunk valamit persze.
Hálánk ezért, s köszönetünk
A tanárnak, ki itt nekünk
Tudását önzetlen kimérve
Tanítja újra meg újra,
Ami szolgál a javunkra.
S úgy igaz: minden törekvése
Nem is vész kárba soha. Ím,
Tanuljatok, barátaim!

Nagyon szerény tantárgyat oktat,
És azt ő igen jól teszi:
Velünk egyenlő viszonyt folytat,
Az osztály ezért szereti.
(Hisz’ megesik, társaim, mindig,
S tanárnak, mindnek tudni illik,
Hogy minél barátibb velünk,
Mi annál jobban szeretünk:
Szeretünk tanárt és tantárgyat.)
De nyelvem, jaj, hogy megeredt...
Barátim, még egy keveset
Szólnom kell róla is, bocsánat,
Szívemre téve a kezem:
Élni fog még egy fő, igen!

A kilencedik évben botrány,
Szinte naponta felkelés.
Persze, ha meglapultunk lustán,
Akadt nyugodt perc, bár kevés.
Vagy pusztán túlzásokba estünk,
Amitől persze kimerültünk.
És ily pokolban is akadt,
Ki nyugodt és hideg maradt...
Az osztályba, mint rém lépett be,
Nem is rém, egy buta gonosz;
És ránk zúdítva, ami rossz,
Dühvel rontott a vétlenekre.
Azt kérditek, ki lehet ő?
Z.T. Vasziljevna e nő!

De az Úr néha igazságos,
És balga démonunk után
Közvetlen Pekingből varázsos
Angyal-szeráf röppent be, lám!
Messziről érkezett a hölgyünk
(Ahogy utólag értesültünk)
Minket oroszra képezni,
S a kínait felejteni.
De... a vitákban nem egyeztünk,
És ő, ki félútjánál tart,
Tőlünk már távozni akart.
Mi viszont: Nehogy már!-t jeleztünk,
Kezdtünk tanulni, mindenki,
S az angyalt - isteníteni.

Másoknál engedékenyebben
Viszonyult hozzánk, mondhatom,
De szavait, be kell ismernem,
Nem figyelmeztük oly nagyon,
Ha fárasztott értelmezéssel,
Vagy felolvasott éppenséggel.
Ha tévesztett, az volt a baj,
Az osztály rögtön: a-ja-jaj!
A lágy karaktert megérezve,
Egyszerű erkölcs, ám nemes,
Kedveltük, s nem volt kellemes
Csalódni olykor mégis benne.
Megértő lélek, mindig fed
Sajátmagával bennünket.

(Unod már, olvasóm, e verset?
A rossz viccet nézd el nekem.
Ám bizonyára észrevetted:
Mint bírtam, - úgy igyekeztem.
De mert lepkeként száll a légben
A múzsa-nép, hát lecserélem
Prózára versem hamarost.)
De miért hallgatok el most?
A szó, barátim, meg lesz toldva.
Akarom, hogy nevessetek:
Nevetni nem bűn mellesleg,
Ahogy ezt Rajkin is megmondta.
Így hát, barátim, nyugalom,
A történetem - folytatom!

Osztályfőnökünk - nem új nektek! -:
Jevgenyja Nyikolajevna.
Az arca rémes, ahogy szenved,
Mikor az osztályt korholja.
Szid az iskola-kerülésért,
Mit összetörtünk, minden székért,
Hogy néha asztalt is törünk.
Azt szeretné, hogy mi legyünk
Az iskola legjobb osztálya...
Hogy segítsünk, próbálkoztunk,
De mi csak kivárni tudtunk,
Mikor adódik esély rája.
Mivel az soha el nem jött,
Ofőnk, nos, beletörődött.

A kémiatanári körből
Ő a legjobban oktató.
Ez van. Mit mondhatnék még nőről?
Ennél több nem is mondható!
Bár mi a kémiaórákon
(A mindenkor haszonnal járón)
Fütyülünk, néha dalolunk,
Meg vegyszereket is lopunk,
Tiszteljük őt mindazonáltal,
S éltetni minden ünnepen
Mi nem felejtjük őt sosem,
S jóban vagyunk a kémiával.
De szigorú, ha jegyet ád.
Azt kérditek: „Nagyon?” - Mi: „Hát...”

Mi nyolc éven át csak magoltunk,
Egyebek között matekot.
De mint a birkák, annyit tudtunk,
És átszenvedtük a napot:
Jaj, ha ma kihív utolsónak!
Bár tudtunk ezt-azt, úgy, futólag...
Már kilencedikben valánk,
Midőn direktor-pótapánk,
O.N. felelt a kérésekre.
E naptól minket oktatott,
S kezdetben bár szorongatott,
A kitűnőket észrevette...
Mondhatjuk most, hogy minekünk
Minden versenyből - elegünk.

Bár elküld minket ő nemritkán
Szavélijhoz, mi (Nincs kivét!)
A tárgyát megtanultuk prímán,
Nem rontva iskolánk becsét.
A kívánság, mit hagyunk néki:
Legyenek minden szenvedési
Kitüntetve sokszorosan,
S taníthasson még hosszasan.
Mert önt sokáig nem feledjük,
S meglátogatva néhanap,
Mint rég, oly tiszteletet kap,
És mindig is megemlegetjük.
(Ne vélje, lódít ez megint, -
Becsüljük önt joga szerint).

A testkultúráról két szóban
Akarok szólni. Társaim!
Cigizünk tüdőnket rontóan,
Szívjuk a bagót szinte mind.
De hogy óvjuk az egészséget
(Bár erre feltételt, szerényet
Teremtettek csak, nincsen vész),
Mert ha a terembe betérsz,
És adsz te ott a kultúrának,
A tested, lelked könnyű lesz,
A fáradtságod múltba vesz...
Neveld hát tested, hozd formádat,
Legyen MHK mindenki,
Fokozatot kell szerezni!

Most két szót még a rajzolásról.
Az nektek úgy kell, mint a víz.
Nektek nem erkölcs-tanításból
Mondom ezt, hiszen mindig is,
Mikor műszaki felső szintre
Megérkezünk, a rajz bilincse
Sokáig ejt minket rabul,
Olykor kibírhatatlanul.
Rajzolni, barátim, ezért
Kezdjetek már az elsőben!
Rosszul rajzolván, szerepét
Én nem becsülöm kellően...
Szinte mindenről szóltam már,
S mert fárasztó, kis pihi jár.

Végzem hát azzal, mivel kezdtem,
Én „tisztánlátó” olvasóm,
Közelítettük egymást ketten,
Elégedett vagy-é vajon?
Búsultál, elolvastad végül
E művet sajnálkozás nélkül?
Vagy, ezzel szemben, nevettél
A végén, hogy majd’ elestél?
Vagy elragadtattunk magunkkal?
Az ötlettel, mely nem lapos,
De eredeti, humoros,
A vers hosszával, sok szavunkkal,
Melyek (mit rejtsük!) fog helyett
Kivertek néha pár szemet.

Megválni tőled, bármik voltak,
Most úgy akarok, olvasóm,
Mint régi jó baráttól szoktak:
Hisz’ az maradsz mindenkoron.
Mert ahol mulattunk, búsultunk,
Verekedtünk és szitkozódtunk,
Hol elmúlt tíz szerelmes év,
Az volt nekünk a legszebb rév.
Most bú, öröm egyszerre bennünk,
És én meg, ím, e versezet
Úgy óhajt válni tőletek,
Hogy érzéseket együtt keltsünk:
Minket, kik végleg elmenők,
Ti sosem lesztek feledők.