Első harmadot leéltem,
Pompás húsz év e földrészen,
s tanultam kivált;
Nem filóztam, viszont úsztam
Lefelé, ahogy csak tudtam,
merre a szem lát.

Gondoltam, díjnak kell venni,
Nem kell lapáttal evezni,
sem a kezemmel.
Szúnyog, darázs, bögöly szívta
Véremet, ahogy csak bírta,
de nem adtam fel.

„Segítség a fuldoklóknak!”
Partról hallom, kiáltoznak
valakik nekem.
Várhattak rám a szegények,
Ott feküdtem félig részeg,
segély-képtelen.

Kanyarulat kisodorja,
Örvény őket félredobja,
mind révbe kerül.
Ruhám, cipőm lassan vetem,
Be a vízbe, tetszik nekem,
hűsen vesz körül.

Csónakom két part kíséri,
Torkom gyöngéd ital éri:
mézízű nyelet.
Nézem, amint új korty kerül,
Nemcsak én úszom egyedül,
vénasszony követ.

És amíg így csodálkoztam,
Ködben, veszélyben ocsúdtam
én, a kegy fia -
A vénasszony, az a melák,
Fülemnek szánt vad hahotát,
gonosz bestia.

Kiáltozom, de nem hallom
Részegen a fenék-padlón,
s mit látok - talány,
Mert csónakom szél himbálja...
„Ki vagy itt?” - a válasz rája:
„Én, a Boszorkány!”

Ne vess fohásszal keresztet,
Istenanya, Ő se ment meg,
bár a neve szent:
Kinek nyűg evező, kormány,
Elviszi azt a Boszorkány,
ez mindig a rend!”

Keresem utam a ködben,
Mézes, nemsok lötyög közben,
tán deci maradt;
A vénasszony sem alszik el,
A nehézkes lépteivel
előttem halad.

Gyökerek között bukdácsol,
S ily mértékű elhízástól
nyög nehezeket.
Légszomja is van, de engem
Cipel ő rendíthetetlen,
boszorkány, veszett.

Jön hirtelen velünk szembe
Sánta, görbe elevenje -
egy ravasz egyén.
Kiabál: „Egy mélység felett
Állsz, de én majd megmentelek,
könnyed törlöm én!”

Kérdem: „Ki vagy, honnan jössz te?” -
Mire ő: „Én az a Görbe,
ki visz híreket.
És bár görbe kezem, lábam,
A szemem is általában,
de én kiviszlek!”

Felbuzdultam, közben töltve:
„Vigyél engem ki, te Görbe!
póráz életem!
Üveggel is jövök néked,
S ha kiviszel, görbeséged
én megszüntetem!

Mamácska, szukák szukája,
Félkortyocskát igyál rája,
s nyomd a félszed el.
Egy időre felejts engem,
S kövéren is a háremben
első hölgy leszel.”

Két öregasszony is ezzel
Mézesbe kortyolt ezerrel,
és jól berúgott.
Én addig a mocsarasban
Bújok meg, majd farral lassan
part felé húzok.

Megbirkóztam a sodrással,
Majd középre két csapással,
mert eszem - az van!
Hogy a Boszorkány, s a Görbe,
Két sors-rontóm, bár dögölne
meg itt, ittasan!

Tudom, hibás számolgatás,
Megtévesztett gondoskodás
volt a két hunyó,
Hogy fajankó, zavart lényem
Nem állt ellen bölcsen, szépen,
s elvitt a folyó.

Úgy tűnt, hogy öröm az élet,
Evezni sem kell evégett...
Ó, én agyafúrt!
Két sorsom is - a Boszorkány
Meg a Görbe ilyenformán
bőgve elvonult!