Csendes, furcsa ház,
Homályba merült,
Hét szél nyargalász,
Falának feszült.

Minden ablaka
szakadékra néz,
És a kapuja -
útra nyílni kész?

Jaj, de fáradt vagyok, - kifogtam lovacskám.
Ej, ha élsz, te valaki, segíts, gyere ki!
Senki... - csupán egy árny villant át a pajtán:
Dögevőnek szűkültek lejjebb körei.

A házban a nép -
kocsmatöltelék.
Minden harmadik -
biztos ellenség.

Állkapcsuk mozog,
vendég, hívatlan!
Ferde ikonok
hátul, sarokban...

És elindult egy furcsa, zavaros beszéd,
Valaki dalt mímelt, gitárját csapkodta,
Suhanc, balga tolvaj a bicskás kezét
Abrosz alól nekem titkon mutogatta.

„Miféle e lak,
ki felel nekem,
Mint pestis-barakk
sötét éjeken?

Fény kioltatott,
dőlt ki bűzös lég...
Élni ti amott
feledtetek rég?

Ajtóitok tárva, de zárva lelketek.
Ki itt hát a gazda? - itatna borral bár”. -
S jött a válasz: „Utad messzire vezetett,
Feledtél bennünket, - mi így élünk ma már!

Füvet legelünk,
kosztunk - savanykás,
Fanyar a lelkünk,
testünk pattanás,

Borban is sokan
kerestek vigaszt,
Házunk romba’ van,
Ki ver, ki akaszt”.

„Lovaim vertem én, - farkas mind elmaradt.
Mutassátok, a táj lámpáktól hol ragyog.
Mutassátok, a hely merre, hol dal fakad,
Hol padló nem sikos, s nincsenek sóhajok”.

„Ilyen házakról
nem hallottunk mi,
Létünk erről szólt:
sötétet szokni.

Öröktől valánk
gonosz suttogók,
S néznek le ma ránk
kormos ikonok”.

És e bűzből, hol lógnak csámpás ikonok,
Fejem vesztve hajtottam, ostort vetve el,
Hová vittek lovaim, s mit szem láthatott,
Hol emberek emberként élnek jó szerrel.

...Kimúltak hányan,
megfúltak hányan!
Hányt-vetett az élet -
de én kiálltam.

Talán rólatok
e dal mit sem ér,
Fekete szemek,
abrosz meg fehér?!