A fejemben egy egész ötlet-halmazat,
Mert tehetségek előtt - nincs határ!
A népet oszlató lovak hasa alatt
A hadnagyok fenn nem láthattak már.

...A tömeg felbőszült, a tömeg megfeszült,
S rárontott az emelt kordonokra -
De akkor saját „fenekére” lecsücsült,
Nyögdécselve, sűrűn átkozódva.

Otthon ingerült vagyok, olykor mogorva, -
Enyéim biztos meghökkennének
Látván, mint sírtam lófarba kapaszkodva, -
Ellenőrök is ezt könnyezték meg.

A világot nézve ott, egy pillanatra
Lett fürge ösztön, elszántság annyi,
Hogy a parancsnok, szürkéjét táncoltatva,
Csak bámult rám, és szólt: „Békén hagyni!”

Lovát, meghatva, két lábra állította,
De kengyelből az övé kicsúszott.
Én megfogtam, mintha a sors keze volna...
Hát, szép időket élünk meg, tudod!

Lova felém, búcsúzva, farkat lengetett,
Én indultam - kitértek mindenütt;
Parancsnokom pedig koncertre ügetett,
Hogy meghallgasson egy Gilelsz nevűt.

Szabad helyre én már könnyen ráakadtam
Egy ilyen szelid „szóváltás” után;
Nem űznek el mindenkit, mint sokat hajdan
A hírhedt színházból a Tagankán.

Szűk itt a hely, de meleg, aligha fáznám,
Sorok egysége - ugyancsak rendbe’!
Már valaki termoszáért nyúlok, s lám-lám,
„Bloody Mary” lötyörész benne.

Hol van kollektíva, összetartás ennyi,
Hol van produktum, feszültség végül?!
Mindenki nekünk szorít, ellenünk senki,
Monolit vagyunk - erjedés nélkül!

Lehet engem dolgoktól távol tartani,
Erősek közt, tudom, félénk vagyok,
De nincs erő, mi képes feltartóztatni,
Ha épp egy focimeccsre rohanok!