Sörözőkben mindennapos voltam,
De bankettekre nem hívtak meg engem:
Mert ott a mustárt a parkettre kentem,
Csikkjeim más táljában oltottam,
S pazar fogásra könnyeim hintettem.

Nem voltam kemény, de puha sem,
Fekete bárányt nem akart családom,
Mely ekén nőtt fel, népi származáson,
És gördült, repdesett az életem,
Az egyik pártfogót másikkal váltón.

Amúgy a tempóm egy normál menet,
A lábam visz, az út, kéz szabad éppen,
Tipikus lumpen tudományos néven,
Ész-alapon meg egy szedett-vedett,
Kit senki sehol nem tartott kezében.

Elhunytak páran, öregek, nemrég,
Bolsevikok a tizenkettes évtől,
S a pakli úgy lett keverve már kézből:
Ők - sírba, rám meg várt a főnökség,
Hisz utód voltam én ebből a népből.

Apáink - hol tölgy, hol fűz, hol fenyők,
Szívesen írjuk ezt az adatokba.
Sokan vagyunk, pontosan mérve, fogva,
Eszünk, figyelünk, mást felnevelők,
Ötéves tervet előbb ledolgozva.

A kaviárra én lekvárt kenek,
A közel és a messzi dereng nékem,
Hígban jósoltak, nem a sűrűjében.
A népből jöttem reggel, s nem megyek
Én vissza, habár ajánlották éppen.

Sokat, persze, nem mulasztottam el,
De hol vagy, hol, tanítóm, te megfáradt?
Katód, anód, nekem egyforma látszat!
Hiába hívtál engem, bukjak fel,
Most nézel valahonnan onnan, s nincs csodálat.