Idegen ma a táj, noha semmi se más, Ugyanaz van a kék kupolában, Az a lomb, az a rét, az a vízcsobogás, Hanem ő odalett a csatában. Igazát sose hallhatom én ezután A mi nyugtalan éji vitánkban. Kusza nélküle, most veszem észre csupán, Mikor ő odalett a csatában. Sose tudta a csend, meg a vers ütemét, Esze járt, de a szembe irányban, Pihenőt nem adott, le se hunyta szemét, De ma nincs: odalett a csatában. Keserű a hiány de e szó nem elég: Ma derült ki, mit ért vele párban! Ahogy tűzzel a szél, velem úgy tesz a vég, Mivel ő odalett a csatában. Teli rüggyel az ág, a tavasz beköszönt. Akaratlan e szó van a számban... - Cigit adj nekem is! - De a válasz a csönd: Hiszen ő odalett a csatában. Még a holtak is őrzik a bajban a hont, Ők a posztjukon állva a végek. Mint a víztükör, úgy veri vissza a lomb Az eget, hogy a fák üde kékek. Vele volt ez a földfedezék az enyém, Vele úsztam időnk folyamában, Ma meg így, egyedül. Lehet, az vagyok én, Aki ott elesett a csatában.
© Marosi Lajos. Fordította, 2012
© Sipos Mihály. Előadása, 2004
© Jakubecz László. Előadása, 2011
© Marosi Péter. Előadása, 2018