Ne hidd, hogy ócska gaggel Jövök - kinőttem én: Egy osztag állt fel reggel, S tüzet nyitott belém. A sors miért tepert le, Szemétre mért vetett? Okát tudom, hát persze! - De titkosítva lett. Parancsnokom az érdekembe’ szólt, De más golyót akart nekem, s ügyelt... S az osztag tette jól, mi dolga volt - Akadt viszont egy srác, ki nem tüzelt. A sors megannyi terhet Nyakamba zúditott: Szereztem egyszer nyelvet, Megvolt, de elfutott - S Kavarkin, a mi biztos Fáradhatatlanunk A’szondta: „Hű, a piszkos!”, S felírt: „Találkozunk!” Világra rángatott, előhuzott Egy dossziét, mit jegyzetelt-fülelt, Itt senki semmit tenni nem tudott. De mégis - egy tudott, ki nem tüzelt. A kéz elernyed tőle, Bolond a hang, hogy „Tűz!”. Beléptetés a földbe, Csak ott gyökér a fűz. De hallom: „Él a rongya, Nyomás, a gyorskötést! A rendelet se mondja A második lövést.” Az orvos megtalált elég golyót, S csodálva hümmögött, amíg kezelt - S én lázban égve hívtam azt a jót, Titokba néztem őt, ki nem tüzelt. Sebem nyüszítve nyaltam, Mint vert kutyák, sután; S belém szerettek halkan A nők egymás után. Becsültek kórteremben S a rendelők előtt: „Injekcióra! Menten, Te félbe-főbelőtt!” Az ezredünk a Krímben hősködött, S glükózt adattam át, amennyi telt - Így édesebb egy srácnak harc előtt. Ki ő? Az én komám, ki nem tüzelt. Nekem teának, szesznek Bevált a csészealj... Már nem hidegre tesznek, A frontra csak - davaj! Bejött a tiszt: „Keresd meg Az ezreded, nyomás! S hogy nem lőttek le, cseszd meg, Nem én vagyok hibás!” Örültem ám! - De két sebes folyó - A könnyem - folyt, a sorsnak így üzent: Belém hatolt az elmaradt golyó - Egy fritz megölte őt, ki nem tüzelt.
© Marosi Lajos. Fordította, 2007
© Marosi Lajos. Előadása, 2020