Jurij Gagarinnak
A visszaszámolás talán az élet, Egy furcsa, megtapasztalatlan íz. Az indulás előtt - akármit érek - Ezernyi póruson kivert a víz. Nyakam behúzva vártam ott meredten. Úgy tűnt nekem, hogy edzek én megint A körbe-körbe vágtató keretben, A kis nyomás alatt, szokás szerint. A testem mozdulatlan lesz és súlyos, És hallgatásba süpped el, viszont A nagy lapok kovácskohója cúgos: E hírre századévnyi lángot ont. Idegbe mart a múlt, akár az áspis, Emlékalak megannyi felcsigáz: E srác helyettesem - lehetne ász is, A sorsa, hogy dublőrnek ő az ász. Még nincs tudósító, ki róla cikkez - A nagy szalagcím is csak egyre jó. Az út a kettőnk útja volt a lifthez, Tovább meg egynek járt a felvonó. Felötlik ím a számítások atyja, Az én időmben ismeretlen arc. Az elgondolhatót nyakon ragadja, S kiméri úgy, hogy nem lehet kudarc. Talán a füstgomoly mögül kilépve, Elébem áll családtag és barát. Szabályos életük csokorba véve Betölti majd a Právda oldalát. És mind, ahánnyal jó viszonyba voltam, Össznépi tárgyaláson szemtanú. A klottgatyás gyerekkorom szabottan Lesz kőbe vésve: példakép-fiú. A bűvös szó, a „Púszk!” - vagyis hogy rajta! - Kimondatott, s megállt fejem fölött. Tompán nyögött hajóm tizenhat ajka, És forrt a nyál, amit kiköpködött. Benn érzelem kavart meg újra s újra, A két tüdőm ijedt, vagy elveszett. A földgolyó utószor visszahúzva Fogott, ölelt, nem és nem engedett. Nem voltam száz kiló, de tonna lettem, Úgy tűnt, szemem kitér egy félaraszt, És jobb szemem először, meglepetten A balba les - szemhéj se fedte azt. Betömve szám - sikoly, pecek csinálta? Gyökérzetem kinőtt: ülésbe fúrt. A hidrogént megitta-fölzabálta, S a dolgamúlt rakétafok lehullt. Alattam ott sziréna szólt ugatva - Nem tudtam én, sirat vagy óv. De itt Tolóerőnk feszülve elragadta Kiváncsi testemet, s az űrbe vitt. A földi műszerek lecsillapultak, Tavasz hozott megint virágözönt. A szemgolyók helyükre visszabújtak, Eltűnt a terhelés - beállt a csönd. Egy új szakaszba ért a küldetésem. Ritkult a pulzus, és a mell se szúrt. Rám árny vetült: nem est, de éj egészen; S „Pihenni kell!” - hallottam Bajkonurt. Az éter sercegett, telítve szóval, De jött, s az élre tört be Levitán. Kigyúlt a hang: „Először űrhajóssal!” S utána megcsitulva tért ki rám. Szkafanderem sisakját ölbe tettem, Közérzetemre kérdezett a föld. „Az émelyít, hogy könnyü lett a testem” - De orvosolta ezt a bajt a böjt. A mikrofonzsinór befont lebegve, Tüdőm dobolt a bordarács alatt. A szívem elszorult egy röpke percre, Mikor szegény a torkomon akadt. Jelentést jólesőt, derűset tettem, Világosat s fölötte lényegest. A súlytalan fejemmel azt nevettem, Nullát nyomok - no így a semmi fest! Ki jobban ismeri, nevetni nem mer, A súlytalan világra nem legyint, Mert tőle véres az, ha hány az ember, S a vizelet kimossa csontjaink.
© Marosi Lajos. Fordította, 2003
© Marosi Lajos. Előadása, 2020