Nem kapott a banda meg, de bók se járta, S hogy szivünk remélt, a múltba hull alá. Angyalarcod itt a lelkem őrzi, Válja - Ljosa mellkasára tetoválta rá. Aznap, elköszönve ott az állomáson, Én sosem felejtlek, erre nyílt a szám, S mondta: - Válja lesz örökre minden álmom. - Nékem éppen úgy! - heveskedett komám. Dönts tehát: kiben nagyobb a tűz, mi éget, Ő vagy én - ki hordja súlyosabb baját: Őbelé kivül lyukasztva drága képed, Engemet belül döfött a vágyam át. És ha dúlt szívem megállni készül éppen - Szóm ne vedd zokon, de Ljosa jó barát, - Kérem őt... - Az ing lehull, s te ott a képen: - Nézve nézlek így, sok órahosszon át. Új barát került minap, derék legényke, Mester ő, sebemre biztos írt talált, Képed ott a Ljosa mellkasán lemérte, S téged énreám profilba tetovált. Bár tudom, nem ér leszólni hű barátom, Mégis: így szereztem, édes, annyi fórt, Hogy enyém a kép - vagyis tiéd, belátom, Mely ezerte jobb, mint Ljosa rajza volt.
© Marosi Lajos. Fordította, 2002
© Marosi Lajos. Előadása, 2019