Ütés, megint ütés, de hány! A nyelvem érzi: vér; Borísz Butkéjev (Asztrahány) Horoggal állon ér. Na még előbb sarokba tol, Kibújok úgy-ahogy, Utána államig hatol, S a testem földre rogy. Bekékül az állam, mint búzavirág, S ő: „Édes az élet, oly szép a világ!” A „hét”-re meg se moccanok, Csajok karéja sír. De felkelek, de fordulok, S a zsűri pontot ír. Hogy gyengeséget tettetek, Találgatás csupán - Az arcra én nem üthetek, Gyerekszobám okán. Megreccsen a csontom, amint odavág, Szól: „Édes az élet, oly szép a világ!” Fütyül, süvölt a fél tribün: –Tiéd a gyáva, üsd! Belharcba kezd Butkéjevünk, Hitet merítve küzd. Meg is szorít, makacs kölyök - Szibériában élt. Na én meg óvom: - Állj, lökött! Pihenj, az istenért! Ha hallja, se érti, zihálva berág: „Oly édes az élet, oly szép a világ!” Megint csak üt - pokolfajú! Aligha szép a vég. Nem sport a boksz, ha elfajul, Pedig lehetne még. Ütést ütéssel üt, vakon, Ez ám hiú remény. Magasba lenditik karom, Hiába nem kemény. Hever, s agya zúgja, hogy „szép a világ”... De van, akinek sose jár aranyág.
© Marosi Lajos. Fordította, 2003
© Marosi Lajos. Előadása, 2019