Midőn a Föld - a vízözöni árral Megintve - újra partokat adott, A szikkadó fövenyre az apállyal Kiért a Szerelem, kitocsogott - S a légben elvegyült, ama hatállyal, Hogy negyvenekből negyvenet kapott... Ki lelkes itt - kevés csodabogár - Falánk tüdőre szívja be, habár Se jó, se rossz jegyet nem adnak érte -, Beszívva-fújva, nem gondolva át, Csak átveszi egy mellkas ritmusát, Pedig a másikát egyik se mérte. Hadd legyen a pamlaguk a rét, Nászuk ciripelje a zenét! Habzsolom a vágynak elegyét! Hogy szeretek, az nekem a lét! Bolyongni negyven út vezet a tájba: A vágy honában oly nagy a mező! Szorít a Szerelem - van-e, ki állja? Lemondani-tudást követel ő: A bajnok élje túl, ha megy a párja, Se csönd nem adatik, se pihenő... Az esztelen nem ismer akadályt - Fizetne már, legyőzve a szabályt: Akármi lesz az ár - „nesze, az élet!” - Hogy ép maradna, védve lenne már A láthatatlan, őserejü szál, Amely közöttük él, rezegve éget. Hadd legyen a pamlaguk a rét, Nászuk ciripelje a zenét! Habzsolom a vágynak elegyét! Hogy szeretek, az nekem a lét! Nyakalva illatát a Szerelemnek, Sok eltünik szegény - ha sírsz, ha vársz -, Utánuk lét helyett mesék teremnek, Melyekbe vér szakad, fekete gyász. Megint lakója jött a cinteremnek, S mi mécset égetünk, gyönyörü nász... És lett a lelkük útja rózsakert, A hangjuk összeforrt, ütemre lelt, És egybe lélegeznek ők örökre, S reátalálnak - óhajuk ez így -, Ha keskeny és törékeny is a híd, A Végtelenbe vájt szerény közökre. Bóditott s tarolt a csodalég, Visszaadta holtnak az erőt - Mert, ha nem szerettél soha még, Életed se volt, se levegőd!
© Marosi Lajos. Fordította, 2012
© Marosi Lajos. Előadása, 2020