Nem állhatom, ha végszavam fatális, Az élet új erőket oszt ki rám. Utálatos a tél, az ősz, a nyár is, Mikor dalom kedélye nem vidám. Nem állhatom, ha fúj a hűs cinizmus, S az elragadtatás se jobb; - Meg hát, Mikor fejem fölött egy organizmus A másnak írt magánlevélbe lát. Nem állhatom szavát az elkenőnek, Vagy azt, mikor a hallgatás a fő. Nem állhatom, ha orvul hátba lőnek, De az se fair, ha túl közel a cső. Rühellem én a „verziót”, ha pletyka, A kétkedést; az úri rákapást, A szembe-szélt, amelyben szúr a pelyva, S ha fém üveghez ér, a sikkanást. Nem állhatom, mi gőgös-verhetetlen, A durrdefekt is jobb vagy élhetőbb. Zavar, hogy az, ki jó, ma érthetetlen, S a hát mögött a vád előkelőbb. Ha eltörött egy szárny, hiába látom, Nem érzek bánatot, s tudom, miért: Erőszak s gyengeség nem a barátom - De kár a megfeszített Krisztusért. Nem állhatom saját kis gyávaságom, Dühít a tiszta arcra mért ütés. Nem állhatom, ha döngölik világom, Kivált, ha köpnek is - nekem döfés. Nem állhatom a ringet és porondot: A millió kopejka ott, szerény. Vajúdnak ám egy új idő-porontyot - De megszeretni nem fogom, nem én!
© Marosi Lajos. Fordította, 2008
© Marosi Lajos. Előadása, 2020